Barbapapa, magnólia, Freud

2007.03.17. 18:59 - címkék: - komment

Ma sem mentem múzeumba, dehát annyi időm van még. Ellenben írtam a neverending cikkemet (valahogy minél többet dolgozom vele, annál több van még hátra). Egyébként is fáj a fejem, mert jön a front és jövő héten már hó fog esni a virágzó magnóliafákra (majd alkalomadtán írok ebből egy haikut). Ehelyett vettem sajtokat meg nárciszt, meg nézelődtem, pl voltam képregényboltban (lásd még). Már nagyon szenvedek, amiért nem vásárolhatok, mert mindenféle kacatot láttam, amivel engem lázba lehet hozni, úgy is, mint statement T-shirtök, stilizált macska alakú fém hűtőmágnesek, színes műanyag olvasólámpák, Barbapapa action figure (na jó anélkül túlélek, de ezt meg kellett említeni), könyv alakú óra, frissen préselt narancsdzsúz, és egyéb vicces dolgok.

De végül csak ezt a Freud-os mentoloscukorkát vettem; meg Old Amsterdamot, amit már megettem. Otthon miért nem tudnak ilyen sajtokat csinálni, most komolyan? Nem elég jók a teheneink? A legelőink? A kontinentális éghajlat miatt nem elég zöld a fű? Vagy csak nem tudjuk a Titkos Recepteket? Persze, tudom, hogy otthon is lehet holland sajtokat kapni, csak egy vagyonba kerülnek, itt meg nem sokkal drágábbak a Spar trappistánál, ami pedig nagy százalékban biztosan műanyagból van. Biztos az évi csapadékmennyiséggel lehet valami.  

Bicikli, csokidara, Rembrandt

2007.03.16. 21:21 - címkék: - 5 komment

Megkérdezte tőlem a múltkor az egyik (holland) csaj ebédnél, hogy és, miben furák a hollandok. Mondtam, hogy ugyanolyanok, mint bármelyik nép, nem látok semmi extrémet az esőben biciklizésen kívül.

Az mondjuk tény, hogy mindenki biciklivel jár, az öreg professzor meg az öltönyös üzletember is, esőben is, de ezen már túltettem magam. Ebédre hideget esznek és vacsira rendeznek nagy főzéseket. Sok és nagyon híg kávét isznak. Minden talpalatnyi helyre virágokat ültetnek az utcán, de kutyakaka ugyanúgy szanaszét, mint otthon. Olyan szinten spórolósak, hogy bár a kórházban egyáltalán nem drága a menza, tegnap a csaj pl hozott magával két szelet kenyeret, egy db paradicsomot és egy szelet sajtot otthonról nejlonzacskóban, és vett hozzá a menzán két teát (a tea ingyen van). Amikor én télikabátban vagyok, ezek egy szál pólóban mászkálnak, meg szandálban harisnya nélkül. Nem zuhanyoznak aerobic után. Mondjuk amin még mindig nap mint nap el tudok képedni, az a csokidarás kenyér, amikor az ebédlőben a felnőtt férfi sebészorvos egy pillantásra sem méltatja a steak-et, de még a sajtokat sem, hanem csokidarát szór a kenyerére és tejet iszik hozzá, az nem, nem fér a fejembe.
De mindezeket leszámítva egyébként semmi különös.

Erre ma (itt péntek van) közlik a kórházban, hogy négykor party van, jöjjek, igyak egyet. Bemegyünk oda, ahol amúgy az értekezleteket tartják, zene szól, a power point helyén most a windows media player pszichedelikus hátterei. Dobozos sör, vörösbor, üdítő, mogyoró. Majd a rendszergazda (klasszikus geekforma) a mikrofonhoz lép, és elmondja, hogy egy jó barátunkat búcsúztatjuk most ezzel a kis összejövetellel, aki tíz évig szolgálta híven a csapatot. Rembrandt, a szerver felmondta a szolgálatot örökre. Ezennel felkéri Hugót (a fizikust), hogy ünnepélyesen kapcsolja ki. Elhúzza a függönyt és halkan ott zúg mögötte egy nagy számítógép. Hugo hatásvadász lassúsággal kikapcsolja, többen a telefonjukkal fotóznak, taps.
Igen, péntek délután a kórházban rendeztek egy búcsúpartit Rembrandtnak, a szervernek. Utána meg a rendszergazda körbevezetett minket a szerverszobában (mind a húsz embert mind a két négyzetméteren), és megmutatta Axist, Rembrandt utódját, meg Neo-t és James-t, a két régi, még használatban lévő gépet, hogy ne csak arc nélküli nevek legyenek, amikor bejelentkezünk rájuk.

Meg is fogadtam, hogy majd meghonosítom otthon az ilyesfajta rendezvényeket.

99 Luftballons

2007.03.16. 19:32 - címkék: - 2 komment
Mondjuk amikor az aerobicteremben egy nagy csapat nő (a tükör miatt duplaannyi) kezükben bazinagy piros műanyag labdával tökéletesen egyforma mozdulatsorokat végez a Pink Floyd: Another Brick In The Wall c. számra, abban azért van valami szürreális.

Fiatalság, bolondság

2007.03.15. 18:50 - címkék: - 5 komment
Jövő hétvégén meg megyek Amszterdamba, ahol már voltam egyszer, ezért most előkotortam a múlt ködbe vesző és internetről is leszedett homályából azt a bejegyzést, amilyen akkor volt(am).


{ 2004. május 29., szombat }

Amszterdamon flesselek még mindig. Eleve a felszállás a géppel, imádok repülni. És a Van Gogh múzeum, nagyon szép, meg aranyos, ahogy a két félelem-és-reszketés-las-vegasban-főszereplő követi a piros cipőmet. A tér a kopasz fákkal, a lila színeket csak én képzelem, vagy tényleg volt valami lila? Ugrálás a zenélő kockákon. Egy csatorna, egy híd, egy McDonalds, biciklik. Döglés a parkban, sunshine, talpas chesterfield, barna heineken meg csokis fánk is. Hogy "Napelemmel működöm." Bácsi megkér minket, hogy üljünk be a hajójába, mert nem fér át a híd alatt, beülünk tízen, átfér, centiken múlik, kilencvenhétéves hajó. Megismerkedünk Pistivel, aki stoppal, pénz nélkül jött, parkban alszik, és az unikumgyárban dolgozik amúgy, de nem ismeri Tereskovát. A harisnyás fickó táncolni próbál nekünk for some coins, de túl részeg szegény. Legalize it - plakátok. (Legalize what?) Csatorna, híd, biciklik. Vöröslámpás negyed, vannak szép lányok is. A DJ a smartshopban, Bob Marley-klón, aki ugrándozva goát nyom egy ordas spanglival a szájában. A lépcső a hotelban (szürreálisan meredek, szűk és hosszú lépcső.) Csatorna, híd. Ugrándozom örömömben, mert meggyógyultam a reménytelen szerelemből. Ugrándozom örömömben, mert felhív Ex, már nem gyűlöl, és rendben van az élete. Wikse witte. Gyömbérsör. Táncolunk valami jazz-rockra, nincs a zenekarnak neve sem, táncolok, nézem a barátaimat (warning, szirup jön!), sose szerettem ennyire élni, pedig az össz esti tudatmódosításom két tequila, de boldog vagyok a zenétől, a színes ruháinktól, nemtommitől. Csatorna, híd, biciklik. Bolhapiac (veszek a húgomnak egy Whatever feliratú pólót.) Virágpiac, napraforgók, sajttorta. Útvonalkeresés lonelyplanettel éjszaka, nagyon szeretem, hogy nem tévedek el. Kicsit reménytelennek tűnik még nekem is, de megtalálom a helyet, house-féle zene, "Most addig fogunk táncolni, amíg valaki nem hoz koktélokat." (valaki hoz). Fotózkodom hajnali négykor egy nagybőgőt cipelő öreg négerrel a villamossíneken. Utolsó este a téren a kopasz fákkal, ugrálás a zenélő kockákon, felszállás, depressziós banda délután a balettcipőben, calvadost iszom, egy fillérem sincs. Afterparty Kollégánál, ahová mégis elmegyek, hajnali kettőkor már mindenki könyörög egymásnak, hogy hagyjuk abba a táncolást és húzzunk haza. Aztán visszateszik a mókust a kerékbe, "még egy darabig észrevesszük a színeket", részemről lélekben narancssárga sálban ugrándozom, ugyanazt álmodom minden nap, utazást. Igen, ez ennyire súlyos.
isolde | 1:07

A végtelenbe és tovább

2007.03.14. 17:23 - címkék: - 6 komment

Beszéltem ma a Proffal, Aki Az Atyaúristen, fél 12-re volt hozzá időpontom, 11.33-kor már kint voltam. Megkérdezte, hogy vagyok, hol lakom, hogy tetszik a város, vannak-e itt ismerőseim, ó, nincsenek, akkor nem vagyok-e magányos, de mondtam, hogy a város beautiful depending on the weather, én meg elvagyok.

Mondjuk, ismerőseim ugyan valóban nincsenek itt, de ismerőseim ismerősei már vannak, így kaptam biciklit kölcsönbe, úgyhogy amint jobb idő lesz, száguldozhatok reggelente a csillivilli kórházba befele, mint a szívsebész csaj (=Meg Ryan) az Angyalok városában, az annyira menő. Csak elengedett kézzel nem szabad, ez a film tanulsága, ha emlékszünk.

Visszatérve, mindig is szerettem egyedül lenni, és ezért nem parázok, hogy nem szereztem még itt barátokat, és csak a kollégákkal beszélgetek meg a lett (utánanéztem, melyik is a Latvian, az a lett) sebészgyerekkel néha. Egyedül lenni fura. Különösen úgy, hogy az embernek nincs igazán sok teendője. Olyan dolgokon gondolkozom, és olyan dolgokat veszek észre, amiket amúgy sosem vennék, pl. (jó, ez nyálas) minden nap nézem a ház előtti tulipánfát, hogy mennyire nyílt már ki. Jobban figyelek a könyvre is, amit olvasok, vagy a munkámra. Milyen remek intuíció volt, hogy épp a Holdpalotát hoztam magammal... amiben a pasas majdnem egy évet eltölt egyedül a utah-i sivatagban, egy barlangban lakik, és olyan képeket fest, amikről tudja, hogy rajta kívül soha senki nem fogja látni őket.
Meg nézi, ahogy esik a hó. A tojásokról pedig már beszéltem.
És az is fura, hogy kb. elfelejtettem dohányozni, amióta itt vagyok, de ez mind semmiség, rendszeresen aerobicozni járok, beosztom a pénzemet, mindemellett salátát eszem barnakenyérrel, és szelektíven gyűjtöm a szemetet. Igazán nem direkt, de ha egyszer három kuka van? És a végén még biciklivel is fogok járni.

Közben meg hiányoznak a barátaim meg a kollégáim, és ez is jó. Hogy amikor az ember szerettei ott lármáznak körülötte, akkor hajlamos természetesnek venni mindezt, és eszébe sem jut, hogy mennyit jelentenek ezek a kapcsolatok. Egyáltalán, jelentenek-e valamit azon kívül, hogy néha az idegeinkre mennek? Így pedig lehet hiányolni, lehet vágyni rá, lehet majd megint örülni neki. A kapcsolatoknak.
Ezért jöttem ide igazából. Persze, azért is, mert küldtek, de ha valaki megkérdezte volna, miért akarok menni, akkor azt mondtam volna... nem, ezt nem mondtam volna, de gondoltam volna, hogy itt akarok hagyni mindent és meg akarom nézni, mi hiányzik. Hogy ki hányszor jut eszembe egy nap.
Kivéve a férjemet, mert azt pontosan tudtam, hogy hányszor fog.

Ja, meg itt van tőlem karnyújtásnyira Amszterdam, ahol ugyan csak három napot töltöttem anno, de azt elég intenzíven, és miközben élem itt a szerzetesi életemet (kecskesajtot vacsoráztam zellerszárral, viccen kívül), arra gondolok hogy milyen jó lesz majd megint a tevékeny, hisztériás, dohányzó és metróval járó énemnek lenni. És milyen jó, hogy az is én vagyok, meg ez is. Hogy mennyiféleképpen élheti az ember az életét. (Kedvenc pszichoterápiás könyvemben mondja ezt Yalom a stresszes élete miatt hónapok óta rinyáló betegnek: "Dehát miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?") Ez is lehetnék, aki most vagyok. Ha akarnék.

De a címet különben azért adtam ennek a bejegyzésnek, mert megnéztem az előbb a statisztikámat, és azt láttam, hogy amióta itt vagyok, csomót nőtt az olvasottságom. Hehe. Valójában csak ezért jöttem.

Ilyen poszterem van

2007.03.13. 22:24 - címkék: - 4 komment
 
Jó, tudom. De valamivel ellensúlyozni kellett a berendezéshez tartozó pasztellszínű békés csendéleteket. 

100 % nyafogás meg még egy sajt

2007.03.12. 18:24 - címkék: - 3 komment

Utáltam a hülye agyat szegmentálni ma, meg a kollégák is folyamatosan hollandul röhögtek egymás közt, pedig nem szoktak ilyenek lenni, meg szorongtam is, ilyenkor egy szál cigaretta kell, rumos kávé és csokis süti, de a dohányzásról most épp leszoktam (véletlenül), meg fogyózom is (direkt). Úgyhogy gondolkoztam, és rájöttem, hogy mindenféle okom van szorongani, úgy meg már nem olyan izgi. Először is, az otthoni kis munkahelyem miatt szorongok, mert úgy vagyok vele általában, mint az ember a hülye szüleivel szokott, hogy állandóan szidom, de ha más szidja, akkor megvédem, mert titkon azért szeretem, most meg ugye nagy átalakulások zajlanak az egészségügyben, satöbbi. Aztán a húgom miatt, mert éjszaka beverték a fejét valami huligánok valami rockkoncerten és össze kellett varrni, de még lapzárta előtt kiderült, hogy semmi baja, úgyhogy ezt már kihúzhatom. Meg még azért, mert ugye van az a gáz az ösztöndíjammal, elakadt valahol a kafkai gépezetben, ezért ki tudja, mikor ér ide, és már most kezdem úgy érezni magam, mint az ezredes úr az idevonatkozó Marquez-műben (minden nap lemegy a kikötőbe a nyugdíjáért vagy húsz évig, de az sose jön). (Ráadásul pont tegnap olvastam Austertől a Holdpalotában azt a részt, amikor a csávónak egyáltalán semmi pénze nincs, ezért két pirítóst meg két tojást ehet naponta, ráadásul egyik nap le is ejti őket, úgyhogy el is kezdtem parázni, hogy mi lesz, ha csak napi két tojásra lesz már pénzem és leejtem őket, ráadásul itt padlószőnyeg van.) Mondjuk egy ideig szórakoztatónak tartom, hogy úgy éljek meg fillérekből, hogy közben azért végigkóstoljam a sajtokat* meg legyen tulipán a vázámban és ne igyak csapvizet. Ellavírozgatok.
(Egyszer kifejtettem az egyik kollégámnak a konyhában, ahol cigizni szoktunk, hogy van az a felfogás, amikor semmi sem működik az ember munkahelyén, ezer dolgot kellene menedzselni egyszerre és még a nyomtatóból is kifogy a papír, és kurvaanyázunk; és van az enyém, ami szerint ez flow-élmény, problémákat oldani meg. Felmerül a probléma, gondolkodsz, mérlegelsz, cselekszel, következő. Nézett furán. Na, így flow-élmény napi pár euróból élni Utrechtben. Egy ideig az csak. )
De nem erről akartam beszélni, hanem, hogy miért szorongok, vannak még a cikkeim, amiket ugye már régóta (nem) írok, de azok miatt most nem kellene szorongani, mert hétvégén csomót haladtam az egyikkel, de persze lehet, hogy soha nem leszek képes befejezni, soha nem lesz tudományos közleményem, nem lesz meg a phD-m, kirúgnak a munkahelyemről, sosem találok másikat, kiutálnak a barátaim, meghízom és rászokom a ruhásszekrény aljába rejtett vodkásüvegre, veszett pisztráng ugrik ki a patakból és a lábikrámba mar.
Meg még PMS-em is van.
És tudtátok, hogy megszűnik Budapesten a British Council nyelviskolája és könyvtára? Annyira jó volt pedig mind a kettő.

Úgyhogy el is mentem munka után fagyit enni az ausztrálhoz, amiből egy gombóc crunchy macadamia kb. elsöpörte az összes gondomat, de most nem viccelek.


* Eddig az abszolút győztes ez a Bleu de Graven (= Delft Blue) nevű.



Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása