Chronicles

Na, beszélgettem a litván (vagy lett) fiúval. Igazából az egyetlen baj itt, hogy kezdenek hiányozni az emberek, ami pedig az én antiszocialitásommal nagy szó. A kórházban mondjuk elvagyok a két csajjal, akik szintén agyakat szegmentálnak, de nem különösebben barátkoztunk össze. Itt a koleszban meg két szomszédom van, a cseh csaj aki majdnem mindig a kórházban van - őszintén szólva, tényleg, még sose láttam itthon, csak onnan tudom, hogy itt lakik, hogy mondta. A másik oldalon meg Juris, a litván (vagy lett) sebészgyerek, aki szintén nem tűnik egy partiállatnak, de legalább beszédképes. Összehasonlítva tapasztalatainkat a tudományos cikkek írásáról, kiderült, hogy mindkettőnknek meg kell írni egy cikket határidőre; mindketten azt gondoljuk a cikkünkről, hogy annyira érdekes, hogy ha más írná, nem olvasnánk el; valamint egyetértettünk az aranyszabályban, vagyis, hogy akkor kell elkezdeni írni, ha a cikk meg nem írása felett érzett idegesség már nagyobb szenvedést okoz, mint maga a cikkírás folyamata.
Így megy ez. Ma már írtam egy csomót (másfél oldalt).
De örülünk, mert mindjárt lesz a tévében The Chronicles of Riddick, ami azért jó, mert tegnap volt a Pitch Black, és ezek a nekem tetsző filmek. A Pitch Blackben (22 évente sötétség vagy valami ilyesmi volt a magyar címe) pl. az tök jó, hogy több, fura színű nap is van azon a bolygón, ezért a film első fele valami fura színű szűrővel van fényképezve (a második felében meg ugye értelemszerűen sötétség van és szörnyek); a Krónikákból meg kb. semmire sem emlékszem a sztoriból, csak arra, hogy látványnak nagyon szép volt. De persze mit sem érnének, ha nem szerepelne bennük Vin Diesel, különös tekintettel természetesen az ő fantasztikus hangjára.

I want to write my article

Ma már majdnem elmentem múzeumba, de túl szép idő volt, meg különben is írnom kell a cikkemet, úgyhogy csak bevásárolni mentem. Engem különben teljesen le lehet nyűgözni pl. dizájner konyhaeszközökkel is, ilyeneket láttam ma a boltban, mint pl. ez a presszógép (a piros) vagy ez a teáskanna.

Gyönyörűek. Az az egy mázlim van, hogy a konyhámba nem passzolnának otthon sem. Mármint stílusukban nem passzolnának a panelba. De majd ha öregasszony leszek kertes házban macskákkal, és már olyan öreg leszek, hogy nem fog örömet okozni a ruhavásárlás, akkor ilyeneket fogok venni.
Megkóstoljuk az összes sajtot-sorozatunk mai darabja, mint kiderült, kecskesajt, de amikor megvettem, még nem tudtam, mit jelent a lait de chevre (chevre = kecske), és a piacon nem volt nálam wikipedia.

Finom különben nagyon, kicsit olyan az állaga, mint a camembert-é, csak krémesebb. És vettem egy kéksajtot is, aminek már elfelejtettem a nevét sajnos. Meg tulipánt. Azt kell mondjam így egy hét után, hogy ez a dolog a holland sajtokkal meg tulipánokkal nem pusztán sztereotípia, tényleg értenek hozzá.

Megnéztem az Utrechti Dómot is, ugyanolyan, mint bármelyik gótikus templom, az a különlegessége, hogy Hollandiában nincs több. Állítólag fel kell menni a toronyba, és lenézni, de inkább, majd ha lesz nálam fényképezőgép.

De most megyek írni a cikkemet.

Mostan színes agyakról álmodom

Négy agyat szegmentáltam a héten, persze, ezek csak gyakorlóagyak voltak, ötöt kell megcsinálni, és utána mehet élesben (mármint a folyamatnak ezen lépése, mert egy csomó van). Az első még két napba telt, az utolsó meg már kevesebb, mint egybe, és az a legszörnyűbb, hogy erről mindig eszembe jut, hogy később már akár nyolc agyat is meg bírok szegmentálni egy hét alatt, és akkor elkezdem dúdolni a Beatlestől az Eight brains a week (is not enough to show I care) c. dalt, és nem megy ki a fejemből.
De ha becsukom a szemem, már most szürke alapon piros agyakat látok. (A folyamat első része, az intracranialis térfogat meghatározása piros, de a többi lépés majd más színű is lesz, ahogy a költő is mondja.*) Egész nap a monitort bámulni kurva fárasztó. Egyáltalán nem értem, hogy bírják ezt emberek évekig csinálni.

*És akarok még sok másszínű agyat,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.

Meg beszélgettem sok emberrel a kutatásukról, mert ezt találta ki nekem a főnökasszony, hogy informálódjak. Nagyon okos, részben Cambridge-ben végzett fiatalokról van szó, akik MR-el szkennelnek különféle pszichiátriai betegeket különféle kutatási projektekhez, számos cikkük jelent már meg, és teljes munkaidőben kutatással foglalkoznak. (Nekik sokkal több cikket kell írniuk a phD-hoz egyébként, mint nekünk). Aztán a végén beszéltem Geartsjéval (ez egy női név, egy 25-30 éves csajról van szó) aki teljesen olyan volt, mint egy emberi lény, vagyis amilyenekhez én vagyok szokva otthon, egyszerre csinálta a klinikai munkát és a kutatást, el volt úszva a cikkeivel; és a kollégáival (akik mind klinikusok voltak) ugyanúgy szívatták egymást ebéd közben, mint esetenként mi tesszük. Sokkal közvetlenebbek és... hogy is mondjam, jobban hasonlítottak normális emberekre, mint a kutatózsenipalánták, pedig ők is helyesek voltak.

Fura volt.

Get a life

Voltam a boltban, nézegettem a különös dolgokat, megláttam a Créme fraiche-t, és eszembe jutott, hogy egyszer olvastam Domestic Goddessnél, hogy ilyet ken a szendvicsre, csak nem tudtam, mi az*. Úgyhogy meg is vettem (bár továbbra sem tudtam, mi az, a tejtermékeknél volt, abból meg nagy baj nem lehet) és most ezt a szendvicset eszem, nyami. Csak egyet akartam enni eredetileg...

Közben az ágyszámlistán stresszelek, mert ugye egyáltalán nem mindegy. Mondjuk a Molnár Lajos szerint munkaerőhiány van az egészségügyben, úgyhogy nem gáz, hogy 1500 orvos veszíti el a állását, mert úgyis van 2500 üres hely. Csak nekem az a gyanúm, hogy az 1500-nak egy jelentős hányada Budapesten él és pszichiáter, a 2500-nak meg egy jelentős hányada háziorvos vagy kórboncnok valahol vidéken, de ez nyilván csak paranoia a részemről, és persze mindenkit át lehet képezni, jó pap holtig. Szóval, ja, ez egy politikamentes blog, csak vicces volt, ahogy itt mindenki nyugisan szegmentálta az agyat, meg beszélgettem egy gyerekpszichiáterrel a kutatásáról (pszichózisra nagyobb rizikójú gyerekek követéses MR- és neuropszichológiai vizsgálata, bele is kötöttem a neuropszichológia részbe :), meg egy gyönyörű, szőke matematikuslánnyal az ő kutatásáról (mindig is lenyűgöztek a kiemelkedő matematikus aggyal bíró dögös fiatal nők), és közben ötpercenként frissítgettem az egészségügyi minisztérium honlapját szorongva, nem mintha most sokkal okosabb lennék.

Meg még az volt, hogy vettem a koleszos nénitől zsetont a mosógépbe, most vannak bent a ruháim. Ja, és ma lesz House a tévében, kíváncsian várom, melyik évad megy itt. Kaland az élet.

* itt elmondják.

Nőnap

Kedves isolde!
A Nemzetközi Nőnap alkalmából szép napot kívánunk Önnek.
Az antikvárium.hu férfi munkatársai

Hát nem édik? Most komolyan. Kezdjük ott, hogy még nincs is Nőnap.

 

A képen lévő digitális nárciszt innen loptam.

Hálózatok határok nélkül

Az a szerencse különben, hogy az összes hobbim helyszíntől függetlenül űzhető. Akkor jöttem rá erre, amikor a cseh csaj, aki már egy hónapja itt van, azt mondta ma, hogy ő sose jön haza a kórházból, hanem bent vacsizik*, mert mit csináljon a koleszszobájában egyedül. Bent meg legalább tud a férjével emailezni.
Én mondjuk szeretek aerobicozni, netezni, olvasni és sorozatokat nézni. Jaaaa, és vásárolni. A vásárlásról már beszéltem, az a piac a sajtokkal kedvencem lesz sokáig. A megszokott sorozataim közül ugyan csak a House fogható itt, úgyhogy kénytelen voltam Bonest, Men in trees-t és Grey's Anatomy-t nézni. A Men in trees nagyon aranyos, Anne Heche a főhős, és kb. a new yorki lány az isten háta mögött a felállás, tényleg pont mintha valamelyik Szex és New York-os csaj elköltözne Miért éppen Alaszkába. Inkább női sorozat asszem. A Grey's Anatomy egy kórházas, az egy rész amit láttam elég egyszerű volt, gagyi és lelkizős, úgyhogy az nem lesz a kedvencem.
Netezni mondjuk csak azért tudok a szobámban, mert hoztam laptopot. Az úgy volt ugyanis, hogy két éve vettem egy mosógépet részletre, és 2007 februárban járt le a törlesztés, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon és gyorsan vettem egy laptopot részletre. De ha nem lett volna a mosógép, akkor hiába áramolna itt a wifi, mint a kurvaannya**, én is ott szomorkodnék a kórházban a cseh csajjal.
Még a hálózatokról szóló remek könyvemet szoktam olvasni esténként, amit a Csermely írt, ezért vicces is, bár tegnap elég stresszes volt, mert pont az ágyam felett volt egy bazi nagy pók a mennyezeten, ha akartam volna se értem volna fel, mondjuk, annyira nem is akartam asszem, és folyamatosan féltem, hogy rám esik. De nem esett, vagy akkor már aludtam.
Ma meg voltam aerobicozni, nagyon vicces volt, egy árva szót nem értettem abból, amit az edzőcsaj magyarázott, mégis tudtam követni végig, pont ugyanazokat csináltuk, mint odahaza. Hja, a fitness határokon átívelő, nemzetközi nyelve. Mondjuk a végére elég jól megtanultam számolni hollandul, nyolctól visszafelé legalábbis. Ami fura volt, hogy ők egyáltalán nem zuhanyoznak utána, hanem kabát fel és mennek haza, mind.
Meg még enni szeretek, úgyhogy megyek is és hódolok ennek a szenvedélynek. Nagyon finom joghurtjaik vannak.

 
*Basszus, most esik le, hogy itt vacsit adnak a kórházban. Látszik, hogy már régen kellett ügyeleten a betegek által meghagyott vajas kenyérrel plusz teával beérnem.

**Van egy ilyen stiláris eszköz, amikor jól ismert szerzők műveiből szövünk idézeteket a saját művünkbe finomutalásféleképpen, de most pont elfelejtettem, hogy hívják.

Sex Pistols, Tesla, színes agyak

Szóval. Van először is az MRI, erre ne vesztegessünk sok szót, ez egy képalkotó módszer, olyan, mint a röntgen, csak mágneses mezővel működik (a mágneses mezőben a protonok spinjei beállnak egyformán, utána kitérítjük őket, kitérnek, de a különböző szövetekben nem egyformán; majd relaxálódnak, nem egyforma idő alatt, ezt mérjük és ebből lesz a kép). Ősrégi technika, annyi idős, mint én. Itt egy jó összefoglaló. Az MR-képen a lágy szövetek, mint pl az agy sokkal, de sokkal részletesebben látszanak, mint más képalkotókkal.
Az agy szürkeállományból és fehérállományból áll, előbbit agykéregnek szeretjük hívni, utóbbiban futnak a kéreg különböző területeit összekötő idegrostok. Azt, hogy milyen idegrostok miket kötnek össze, eddig csak és kizárólag boncolásból lehetett megtudni.
Később (2002 körül) feltalálták a DTI-t (ejtsd: Diffusion Tensor Imaging). Szellemesen egyszerű megoldás, ami a részecskék Brown-mozgásán és persze az MR-en alapul.
A fickó, aki nekem elmagyarázta, itt be szokott tenni egy Sex Pistols videót. Egyrészt azért, hogy a hallgatóság picit felébredjen, másrészt mivel a pogó nevű "táncstílus" szerinte remekül demonstrálja a Brown-mozgást: a részecskék mozognak, neki-nekiütődnek egymásnak, ezáltal a szám végére esetleg a terem ellenkező végében kötnek ki, pedig végig azt hitték, hogy egy helyben ugrálnak.
A vízmolekulák is ezt csinálják az agyunkban. Azzal a különbséggel, hogy a fehérállományban nem tudnak akármerre pogózni, mert az idegrostok nekik hosszú folyosókat jelentenek, amin csak nehezen tudnak átjutni. Képzeljünk egy keskeny, alacsony mennyezetű, hosszú folyosóban pogózó tömeget: főleg a folyosó két vége felé fognak mozogni, mivel arra nagyobb a tér.
Akkor már tényleg csak annyi, hogy a jó kis régi MR-gépünkkel bemérjük a nem minden irányba, hanem csak egy irányba mozgó vízmolekulákat, az útjukat összekötjük, megvan az idegpálya. (Tényleg csak egy kicsit bonyolultabb ennél, bővebben itt.)
Itt van két szép kép is (a többi részt leretusálták a képről, hogy csak a látni kívánt rostok látszódjanak)

Szépek ugye? De hogy melyik idegpálya merre megy, azt azért nagyjából eddig is tudtuk a boncolási adatokból (persze, ok, az nem ilyen gyönyörű volt, hanem ronda hullaszagú). Diagnosztikára nem való, kutatásra mondjuk jó, de még ott se teljesen biztos, hogy tényleg hasznos.
Ezért itt most egy olyan módszeren dolgoznak, amikor az idegpályákat működés közben tudjuk ábrázolni. Mert olyan betegségek nincsenek, ahol mondjuk hiányoznak az idegrostok; de olyanok már vannak, hogy ott van ugyan a fehérállományban az összes hardware, csak nem működik rendesen. Ezt a módszert funkcionális DTI-nek nevezték el, és annyira új, hogy még le sem közölték. Lényeg, hogy megvizsgáltak vele embereket, miközben csiklandozták a jobb tenyerüket - ekkor az érzőkéreg jobb tenyérnek megfelelő helyén végződő rostok aktiválódtak, meg egy kicsit a frontális lebeny (itt a figyelem helye van). Lám, lám. Aztán megnéztek embereket úgy is, hogy azok néztek valami képet, akkor meg a látókéregbe tartó rostok.
Hát szerintem ez lenyűgöző. Alig várom, hogy skizofrén betegeket is megnézzenek, és bebizonyosodjon, hogy tényleg az a baj, hogy rosszul kommunikálnak egymással az agyterületeik (lásd még: diszkonnekciós hipotézis). Meg vagyok hatódva, hogy az a fickó magyarázta el nekem, aki kitalálta.

Life indeed can be fun

Ülök, nézem a monitort, szegmentálom az agyat, a Life szól a rádióból. Bejön egy vékony, szőke kiscsaj, olyan, amilyenek mifelénk a plázákban teremnek. Pamutharisnya, farmer miniszoknya, bongyor haj, vigyor, azt mondja: - Képzeljétek, ma megjelent az első cikkem!
Többiek: - Hol?
Kiscsaj: - Az Archivesban!*
Elájulok mindjárt.

*Az egyik legrangosabb nemzetközi pszichiátriai szaklap, enyhén szólva nehéz belekerülni. 

Csontok, agyak, Szegény Dzsoni

Elfáradtam jól. Mi is volt... tegnap sétáltam a városban jó csomót, mert sütött a nap és azt gyorsan ki kell használni. (Megbízható források szerint ha délelőtt süt a nap, akkor délután esni fog és fordítva - eddig bejött.) Este meg megnéztem egy Bones-részt, ez olyan sorozat, amit otthon nem néztünk, de tetszett, bár kicsit egyszerű volt a sztori (egy igazságügyi antropológiával - értsd: áldozatok csontjai - foglalkozó csajról szól, aki besegít néha az FBI-nak nyomozni, kissé antiszociális karakter, de helyes).
Ma meg gyakoroltam az agyszínezést (= a digitális MRI-képek szegmenációját), és elmagyarázta nekem René a kettő posttal ezelőtt említett dolgot, ami rendesen science-fiction és nagyon lelkesedtem. Majd írok róla, ha lesz kedvem.
Különben szívem szerint főként rinyálnék, hogy mennyire hiányzik a férjem, és milyen szörnyű, hogy régen hogy szerettem egyedül utazni és erre tessék, megöregedtem, "vége a szabadságomnak", ahogy Szegény Dzsoni mondta a Szegény Dzsoni és Árnika ide vonatkozó részében*. De asszem ez lelkizés és nem való ebbe a blogba, úgyhogy csupán a történeti hűség kedvéért említem.

 

* Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. "Vége a szabadságodnak, Dzsoni!" - nyögte szegény Dzsoni.
- Azért vége a szabadságának, mert beleszeretett Árnikába?
- Igen, szegény Dzsoni úgy gondolja.
- És miért vége a szabadságának?
- Mert most már nem kódoroghat a vakvilágban, most már törődnie kell Árnikával. Felelősséggel tartozik érte.
- Miért? Ha kedve támad szegény Dzsoninak a vakvilágban kódorogni, Árnika biztos elengedi.
- Én is azt hiszem, hogy el. De gondold meg, egyszer szegény Dzsoninak éppen kódorogni lenne kedve, Árnika meg megbetegedne. Akkor aztán otthon kéne maradnia, hogy Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse.
- De ha Árnika megbetegedne, akkor már szegény Dzsoninak nem kódorogni volna kedve, hanem arra, hogy otthon maradjon, és Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse. Nem igaz?
- Mondasz valamit.
- Na látod. Akkor szegény Dzsoni most is a világ legszabadabb embere.
- Várjunk egy kicsit, majd talán rájön ő is.