Sokáig voltam távol?

Nagyon, nagyon furcsa itthon lenni. Az idegennek és az ismerősnek egy hátborzongató keveréke. Amikor nézed az ezerszer használt, itthoni kulcscsomódat, de végig kell gondolni, hogy melyik kulcs melyik rajta. Amikor automatikusan kihúzod a kávéfőzőt a kávé elkészültével, ahelyett, hogy lekapcsolnád, mert kint úgy kellett. Amikor ébredés után nyúlsz, hogy bekapcsold a zenetévét, mert már elfelejtetted, hogy itthon rádióra ébredünk. Amikor nézed a ruháidat, hogy jé, nekem van egy narancssárga cipőm is, már el is felejtettem. De az első bizonytalan egymásodperc után minden megvan újra, hiszen régi, begyakorolt mozdulatok, kulcsok, kávéfőzők. Pedig csak tizenegy hétig voltam kint, nem évekig, mégis olyan... szokatlan. Persze, lehet, hogy csak azért, mert a férjem rendet rakott és így tényleg kicsit nehéz felismerni a lakásunkat, nem pont ilyenre emlékeztem. De pont úgy érzem magam, mint aki hosszas kómából ébredt fel (nem mintha tudnám, hogy az milyen lehet.)

Egyébként sikerült a reptéren a 28 kilós bőröndömből 23 kilósat varázsolni a húgom által javasolt trükkel: felvihetsz a gépre egy kézitáskát, egy poggyászt, meg amit a duty freeben vettél - vagyis annyi nejlonszatyrot, amennyit akarsz, tehát a túlsúlyt át kell pakolni duty free-s nejlonszatyorba. Persze, ha belenéznek, nehéz lenne megmagyarázni, hogy melyik reptéri boltban vetted a nyúlott melegítőfelsőt meg a kognitív pszichológia-könyvet. Nem baj, így is egy vagyont kellett fizetni a plusz kilókért. Többször eszembe jutott Vámpír fedőnevű exkollégám remek összeesküvéselmélete, amely szerint a világot a Könyvek irányítják a háttérből (mint a Galaxis útikalauzban az egerek), és az emberiséget csak felhasználják arra, hogy könyveket szaporítsanak és terjesszenek szerte a világon. Nem csodálkoznék, ha az én külföldi tartózkodásom hátterében egy csapat utazgatni vágyó könyv állt volna. Majd ha kipakoltam, megmondom, összesen hány darabról beszélünk, de nem kettő.