Ch-ch-ch-changes

2007.05.16. 09:51 - címkék: - 5 komment
Takarítanom kéne, de nem visz rá a lélek. Mert ugyan csak holnap megyek haza, de holnap itt munkaszüneti nap van (Krisztus mennybemenetele) (körülbelül minden nagyobb vallástörténeti esemény, amiről anno hittanórán egyátalán szó esett, itt munkaszüneti nap), ezért ma kell átadnom a szobát a Néninek, ahhoz pedig ki kell takarítani. Így aztán már félig rendet raktam, félig bepakoltam a bőröndömbe, félig meg nem, minden szanaszét, én pizsamában. (Hogy fogok otthon visszaszokni a koránkelésre, nem tudom. Itt többnyire egykor-kettőkor fekszem le és fél kilenc körül kelek, ami nekem a természetes ritmusom.)
Igen, szóval én alapból utálom a változásnak minden lehetséges formáját, és már akkor hisztiztem minden egyes alkalommal, amikor a munkahelyemen belül másik osztályra helyeztek. És ezen semmit sem változtat az, hogy körülbelül akárhova tesznek, ott hamar feltalálom magam, megszokom, beilleszkedem, felveszem a ritmust. Tudok alkalmazkodni új életkörülményekhez, és ez jó, és nem is az alkalmazkodást utálom, hanem magát a Változást, mint Eseményt. Elindulni és megérkezni nem szeretek, ott lenni már igen (az analitikusom erre egészen biztosan jelentőségteljesen nézne, mintha tudnom kéne, hogy ez mit jelent.) Amikor le kell szednem a képeimet a falról a régi szobámban, és ki kell raknom az új helyen. (Nem is szedem le soha, hanem otthagyom őket. Titkos világuralmi terveim között szerepel, hogy néhány évtized múlva a kórházunk összes szobájában olyan képek legyenek, amit egyszer én hagytam ott.) Van az a képességem, hogy amikor megérkezem egy üres szobába (sok albérletben, kolesz- és munkahelyi szobában megfordultam már), akkor nagyon hamar belakom azt, meghódítom, képek, könyvek, növény, zene, áramlik a csí, belépsz az ajtón és máris tudod, hogy én lakom ott. És amikor elmegyek, az olyan, mintha az Ismeretlen Nagyvilág visszafoglalná tőlem egy szeletét, mintha fel kellene adnom az állásaimat. Két nap múlva ebben a szobában már nyoma sem lesz annak, hogy én valaha itt laktam. (Leszámítva persze, hogy gyönyörűen ki lesz takarítva, amennyiben valaha rászánom magam.) És ez szomorú érzés, de valamiért mégis tetszik. Hogy köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem. Szél hozott, szél visz el, minek kérdjem, mért visz el. Szabadság-érzés.
De az ilyen ülünk a félig bepakolt bőrönd mellett és várjuk, hogy lehessen indulni, ezeket nem szeretem. Mondjuk nem tudom, ez pontosan miért jó kifogás arra, hogy takarítás helyett pizsamában blogot írok, de fogadjuk el.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása