Sárgaház

Az volt még egyébként a héten, hogy megnéztük az akut pszichiátriai osztályt az osztályvezető-helyettes hölgy kíséretében, ami nagyon jó volt, mert már hiányzik a munkám őszintén szólva. Van ugye az a közhiedelem, hogy a pszichiáterek flúgosak, ebben azért nem osztozom, de meg kell hagyni, hogy a pszichiáterek sok esetben, hogy is mondjam, egyéniségek, sőt, vannak köztük, megkockáztatom, különcök, és én nagyon bírom őket ezért. (Ha nem értjük, hogyan lehet a "nem éppen átlagos" kifejezés pozitív előjelű, nézzük meg pl Janka profot, aki nem egy mindennapi jelenség, vagy sorozatfüggők kedvéért Molly-t a Scrubsból. Na jó, Molly azért egy kicsit talán túlzás.) Szóval nagyon bírtam az osztályvezetőhelyettes asszonyt, aki egy kékeszöld szemű, eredetivörös-hajú csaj volt, az a típus, aki 34-35 éves, de jóval kevesebbnek néz ki, leginkább a szilvaáruslányra emlékeztetett a Parfümből, csak terhes volt, sokkal alacsonyabb, szeplősebb, és nagyon gyorsan járt (még hozzám képest is, pedig én is gyorsan járok). Ja és volt egy nagy, színes esernyője. Nagyon üdítő jelenség volt.
Szóval megnéztük az akut osztályt, ahova a legsúlyosabb állapotban lévő betegek kerülnek. Meglepően nyugis volt. Van "gumiszobájuk" is, vagyis elkülönítő, vagy nem tudom, mi ennek a magyar neve, mivel otthon még nem találkoztam ilyesmivel, ezért meg is kértem, hogy hadd nézzük meg. (Ők quiet roomnak nevezik.) A várakozásommal (és az amerikai filmek sugallta képpel ellentétben) egy nagyon barátságos, halványsárgára meszelt szobáról volt szó, ággyal, ülőalkalmatossággal, külön kis helyiségben vécével és mosdóval, csak épp minden (az ablak és az ablakkeret is) olyan anyagból, illetve technikával készült, hogy a beteg ne tudjon magában kárt tenni vele. Ugyanígy az itt lévő betegek speciális, nem szakítható anyagból készült ágyneműt és pizsamát kapnak, hasonló megfontolásból. Az ajtó és az ablak hangszigetelt. Az egyik falon egy hatalmas, zöld iskolai tábla van, a betegek kapnak hozzá krétát és írhatnak rá, ha akarnak. A tábla tetejére a személyzet mindig felírja a kórház nevét, a napi dátumot, és hogy hány napja van bent a beteg, ezenkívül van egy nagy digitális óra is a falba építve, ahol mindig megnézheti a pontos időt. Ez azért jó, mert az ember könnyen elveszíti az időérzékét egy ilyen zárt, csendes helyen, különösen, ha éppenséggel pszichotikus.
A szobát nem annyira dühöngő betegek megfékezésére használják, hanem olyan esetekben, amikor a betegnek nem tesz jót, ha sok inger éri, például súlyos mánia vagy súlyos pszichotikus állapot esetén. Mondtam, hogy nálunk nincs ilyen, és a csaj döbbenten kérdezte, hogy dehát akkor szegény pszichotikus mániásokkal mit teszünk?
Ja, van monitor is, meg nagy piros nővérhívó gomb, és a napi étkezések idejére mindig bemegy egy ápoló és bent eszik a beteggel. Soha nem tartják bent a beteget gyógyszermentesen, mert az elzárás nem egy gyógymód. Ezt jó volt hallani, mert nekem olyan előítéleteim voltak, hogy mivel bizonyos országokban az embert akarata ellenére nem lehet gyógyszerelni, bezárni viszont igen, ezért gyógyszer nélkül belakatolják a szegény pszichotikusokat, ami semmiképpen sem jó. (Lehet, hogy az USÁ-ban van így? Nem tudom.) Szóval úgy tűnt, azért mindent megtesznek a beteg komfortérzete érdekében. Meg persze jön mindig a független szakértőkből álló bizottság eldönteni, hogy jogos volt-e a kényszerintézkedés, akárcsak otthon.
Egyáltalán nem gondolom, hogy jó dolog embereket kényszeríteni bármire, vagy bezárni, de ha már be kell zárni, akkor azt tényleg így kell.

Azért a nagyon csöndes szoba, krétával felírva, hogy hol vagy és milyen nap van, nem kicsit volt paulausteres.

Nagy piros gomb volt egyébként a pszichiáternő szobájának a falán is, amivel segítséget hívhat, ha agresszív vele a beteg, valamint minden ott dolgozónál egy kis zsebbe való segélyhívó, piros gombbal. Eléggé odafigyelnek a biztonságra, az tuti.
Megbeszéltük az összes felmerülő betegséget kb, hogy ők hogy kezelik, milyen osztályon, milyen gyógyszerrel, meg a több-biztosítós rendszert, megnéztük a betegdokumentáció módját a számítógépes rendszerükben, megbeszéltük az ügyeleti rendünkben lévő különbségeket, tök jó volt. Pszichiáter akarok lenni.

Ja, mert az utóbbi időben már azon rinyáltam otthon, hogy bárcsak olyan helyen dolgozhatnék, ahol mindenkinek van íróasztala, számítógépe, saját cubicle-je, nyomtat a nyomtató, ingyen ad kávét a kávéautomata, meeting van meg brainstorming, és ezt kivéve nem beszélnek hozzád, hanem max emailben kapod a memokat. Az mondjuk akkor is nyilvánvaló volt, hogy csak hisztizek, megbolondulnék egy ilyen helyen, de legalábbis könyörögnék, hogy hadd menjek vissza a pszichiátriára (mondjuk a megbolondulás ebből a szempontból elég hatékony módszer lenne), de most a gyakorlatban is megtapasztalhatom, és ez jó. Mindenkinek kéne néha pár hónapig mást csinálni, mint ami amúgy a munkája.