Szombat délelőtt elindultunk Sopronba megnézni a lagzi feltételezett helyszínéül szolgáló éttermet. Vesztünkre egy olyan vonattal, ahol Győrben át kell szállni, és a karmikus város persze kihasználta az alkalmat: holmi árvíz és késő vonatok miatt másfél órára csapdába estünk Győrben, valamint narancslével is leöntöttem magam. Négy és fél óra alatt tettük meg végül az amúgy 2,5 órás Budapest-Sopron távot, étterem lefoglalva. Persze azért okozott némi interperszonális konfliktust ott dolgozó rokonom, valamint a felbérelt esküvőszervező iroda, de talán sikerül világraszóló diplomáciai érzékemmel ezt is elsimítani.
Később aztán megtudtam barátnőimtől, hogy tulajdonképpen évek óta görcsösen férjhez akarok menni, és most végre találtam magamnak egy megfelelő balekot, aki hajlandó elvenni, persze, még nem tudja, mi vár szegényre a hozzám hasonló személyiségzavaros szörnyeteg oldalán (dráma, könnyek, vér, gilmore girls). Azért cserébe tartottam egy megható kiselőadást jungiánus elemekkel (párkapcsolat = cipővásárlás) fűszerezve az összetartozás érzéséről.
Nem hittem volna egyébként, hogy ennyire nehezen viseli majd a külvilág a házasságkötésemet, csak, hogy néhány példát idézzek: "húsz év múlva úgyis elhagy egy fiatalabbért", "miért, terhes vagy?", "ugye tudod, hogy ha templomit is tartasz, csak a pápa engedélyével lehet elválni", és persze a klasszikus "jól meggondoltad?!". Egyik, szintén idén nősülő kollégám azt figyelte meg, hogy míg a már házasságban élő barátai mosolyogva gratulálnak és vele együtt örülnek, a nemházasok mind olyanokkal jönnek, hogy jólmeggondoltad, meg igábahajtodafejed.
Hát így megy ez. Jót akarnak.