"A Nagy Történeteknek az a titkuk, hogy nincsenek titkaik. A Nagy történeteket az ember már hallotta és újra hallani akarja őket. Ezekbe bárhol beléphet és kényelmesen elhelyezkedhet bennük. Nem csapják be izgalmakkal és megcsavart befejezésekkel. Nem lepik meg az előre nem láthatóval. Ugyanolyan ismerősek, mint a ház, amelyben lakik. Vagy szeretője bőrének illata. Tudja, hogy végződnek, mégis úgy hallgatja őket, mintha nem tudná. Ugyanúgy, ahogy tudja, hogy egy napon meghal, mégis úgy él, mintha nem tudná."
Arundhati Roy: Az Apró dolgok Istené-t olvasom (alie ajánlására). Olyan könyv, ami helyenként gyönyörű, máskor meg halálosan idegesítő. Különben meg a szokásos, lassan valóban passzolni fog a munkahelyemre a "bolondokháza" kifejezés.

A munkahelyemen minden nap ér kb átlagosan négy negatív előjelő meglepetés és/vagy új feladat és/vagy indokolatlan lebaszás, viszont a pasim megvette a repülőjegyeket, én meg kértem szabit attól a főorvostól aki februárban már a főnököm lesz.

Mert ha úton vagy, viheted magaddal az otthonodat egy bőröndben. Ha meg egyszer mégis kipakolod valahol egy szekrénybe, akkor magadra vess. És nem, nem csak a munkámra gondolok.

Szóval az elmúlt napokban komolyan elgondolkoztam azon, hogy pakolok és elhúzok dolgozni egy londoni drogambulanciára, hiába, hogy nyugatra szivárgott kollégám emailjeiben nem sok jóval kecsegtet, állítólag odaát is ugyanolyan kiábrándító az egészségügy helyzete, mint itt, bevándorló pakisztáni és egyéb orvosokkal (nem, nem a bőrszínükkel van bajom, hanem az oktatásuk színvonalával), és a lakbérekhez és tandíjakhoz képest nem is annyira jó fizetéssel, azaz továbbra is meg kell gondolnia, hogy étteremben vacsizik vagy otthon melegít egy tesco babkonzervet.
Az ember megpróbálja kialakítani az állandóságot az életében, képeket tesz ki az irodája falára, piros pokrócot vesz ügyeleti bentalvásokra, odaviszi a könyveit ("ott van az otthonod, ahol a könyveid"), aztán kiderül, hogy mennie kell, nincs állandóság a világban, meg ilyenek (csupán paranoiditásom akadályoz meg abban, hogy hosszan szidjam egyes magasabb beosztásban lévő kollégáimat). Azt hiszi, jól dolgozik, jó kolléga, jó barátnő, jó vele élni, azt hiszi, ragaszkodnak hozzá, akár harcolnának is érte, és akkor kiderül, hogy nem is olyan biztos. És ha nincs állandóság, akkor nem jobb úton lenni?

Mindenféle történik, konfliktus a templomi esküvő körül, új számítógépes rendszer bevezetése és az ezzel kapcsolatos hisztéria a kórházban, januártól új osztályra helyeznek, ami a tizedik munkahelyem lesz 3 éven belül, szóval minden, amit felépítettünk, dőlni látszik, de már jobb. Ma például azt a pletykát hallottam magamról, hogy legendás munkabírással rendelkezem, azaz annyi beteget viszek, hogy enyhébb napokon egyedül is el tudnám látni kórházunk neuropszichiátriai osztályát (amit most öt plusz egyen csinálnak). Fenti esetre egyébként volt már példa kezdő koromban két hétig, de azóta sem jelentkezett senki a Magyar köztársaság semmiféle érdemrendjével, pedig egy keresztet vagy hasonlót igazán elfogadnék, ha már a túlóráért nem fizetnek.
A legjobb volt hétvégén a nagyszüleimnél lenni, megtanultam a babsterc (hagyományos poncichter étel) receptjét. Bezárt ugyanis az a soproni étterem, ahol még lehetett ilyeneket kapni, és ahol a 'sertésszelet muskotályos gombamártással és babsterccel' a valaha kóstolt 5 legjobb ételemben benne volt. Ezentúl kénytelen leszek magam csinálni. A múlt héten főztem meg sikeresen a másik kuriózumot, szintén fenti nagyszülőktől öröklődő titkos recept alapján: borsóleves, ahogy Mariska Mama készíti. Valóban más íze van, és valóban van egy titka, amit majd jövőbeli technikai fejlettségünk függvényében lányunokáimnak vagy azok főzőrobotjainak továbbadok.
Aerobicozni meg nem voltam másfél hete, mert lejárt a bérletem, és eddig tartott a díleremnél a hosszabbítás, és szörnyen tohonyának érzem magam.
Áá, mennem kell dolgozni.

3.
- Jó reggelt - rebegte bocsánatkérően.

Kanapé elkelt.