Hát jó.
Szerintem, ha egy városról, filmről, könyvről vagy akár karcsúsító zseléről akarunk véleményt írni újságban, a reklámot leszámítva alapvetően kétféle hozzáállás a szokásos. Az egyik, ha úgynevezett objektív értékelést, kritikát akarunk írni, mérlegelve a dolog pozitív és negatív oldalát. Főként komolyabb újságokban találkozhatunk ilyennel. A másik, ha fikázni akarunk, viccesen, szórakoztatóan, tárgyunk negatívumait kiemelve, olyannyira, hogy az már karikatúra, és lehet rajta nevetni. Fikázni vagány dolog. Példaként említeném az indexes Szar Könyv cikket (most nincs kedvem kikeresni, bocs), ami vicces paródiája a könyvkritikának, és nem is akar más lenni, mint paródia.
A Sopronról szóló cikkel több problémám is van. Mindegyik onnan ered, hogy a cikk az Európa Kulturális Fővárosa címért induló egyik várost jellemzi, nem igazán viccelődő szóhasználattal, tehát az objektív kritika köntösébe bújtatva, azonban ha elolvassuk, tartalmában mégiscsak maximum egy vagánykodó-fikázós cikk értelmi szintjét súrolja. Fikázós cikket írni messze-messze könnyebb, mint kritikát, hiszen a fikázáshoz egyáltalán nem kell valami nagyon ismerni a témánkat. Aki olvasott már blogokról szóló cikket a Magyar Nemzetben, (volt vagy három) az tudja, miről beszélek. Viccesen vagy kevésbé viccesen fikázni valamit, amihez nem értünk: a legkönnyebb feladat, amihez még médiasulit sem kell végezni.
A cikk írója úgy tesz, mintha Sopront értékelné abból a szempontból, hogy lehetne-e Európa Kulturális Fővárosa. A Politika rovatban egyébként, ami alapján nem egy bulvárcikket várunk. Teszi ezt úgy, hogy mintha lövése sem lenne a város történelméről és kulturális életéről, vagy ha mégis, hát egész jól titkolja. Olyan dolgokat említ meg, amik szerintem nem tartoznak a témához: hogy hány óránként kell érmét dobni a parkolóórába, ez szerintem egy város kulturális értékének megítélésében nem kellene, hogy szempont legyen (illetve elég szomorú, ha valakinél ez szempont). A karcsúsító zselé megítélésében sem az a lényeg, hogy milyen színű a doboza (bár az is fontos!), hanem, hogy használ-e. Emellett átállítani a parkolóórákat rém egyszerű feladat lenne, ami a város vezetésén és kb két napos munkán múlik; Hajdóböszörményt (bocs) viszont már nem fogják megalapítani a rómaiak sosem. Cikkünk annyiban érinti a történelmet, hogy élcelődik kicsit az 1920-as népszavazáson; a kulturális életet pedig nagyjából a "bemehettünk volna a Storno-házba, de nem tettük" mondattal intézi el az intelligens kritikus. Megjegyzem, elég gazdag műgyűjtemény látható említett épületben, ezenfelül van ott egy konkrét egyetem, botanikus kert, egyedülálló bányászati múzeum, színház, soproni festők műveiből álló ideiglenes tárlatok és állandó kiállítások, zsinagóga, strandok, koncertek, szüreti felvonulás, tűztorony, városfal, kilátók, erdő, hegyek, vasfüggóny maradványai, mithras-szentély, kőfejtő-és-színház, kutyafüle. Sopronnak talán nem az egyetlen nevezetessége "közép-európa leghosszabb tere"; és még azt is gondolom, hogy minden városban lehet előnytelen fotókat készíteni hervadt virággal az előtérben.
Úgy tűnik, a kedves újságíró egyszerűen lusta volt, és három lépés séta után inkább visszaült a parkolóóránál hagyott autójába és húzott vissza a kulturált Budapestre. Mondjuk, ha nagyvároshoz szokott füle/tüdeje nem is bírta sokáig a Sopronban megszokott csendet/békét és oxigéntelített levegőt (előbbinek amúgy tényleg be is szól: "a jellemző kép inkább az elhagyatottság"), azért utánanézhetett volna legalább egy könyvtárban az interneten, hogy mit is kellett volna látni. Ha meg mondjuk rosszindulatú, mert teszemazt kirúgta egy soproni nő, vagy egy másik, versenyben lévő városból jött, akkor meg úgy kell neked, köcsög, "soha ne élvezz nagyobbat", be ne tedd a lábad a városunkba még egyszer, csapjon beléd a tüzes istennyila és gyárközelben lévő panellakótelep nyolcadik emeletén leheld ki a lelkedet, miközben a szomszédoknál lakásfelújítás folyik.
Hozzá kell még tennem, hogy Sopron egy kicsi, összesen ha hatvanezres lakosú város, és nem hiszem, hogy érdemben versenyezhet a fenti címért mondjuk Péccsel, ami hatszor akkora és jóval több egyeteme van. Már az is megtisztelő, hogy a város neve jelöltként felmerült. Abban tehát egyetértek a cikk írójával, hogy valószínűleg nem Sopron fog nyerni, és hangsúlyoznám, hogy nem emiatt a kijelentése miatt gondolom bunkónak, rosszindulatúnak és tudatlannak.

Azon gondolkodom, hogy kihasználjam-e az undok szériát, és írjak-e felháborodott levelet a cikk szerzőjének. Még gondolkodom.

A hét nagy kalandja pedig, azon kívül, hogy véletlenül thai-bo vagy micsoda edzésre estem be és most nem bírom felemelni a karom, hogy az egyik kedvenc aerobic edzőmből kettő van. Nézegettem az öltözőben, hogy kicsit meghízott az elmúlt négy nap alatt és az előző hajszíne is jobb volt, majd kimentem, és ott volt egy ugyanolyan, csak vékonyabb és sötétszőkébb.
Nem azért ilyen unalmas a blogom, mert nagy horderejű, ám titkos dolgok történnek velem, hanem mert unalmas hétköznapokat élek, unalmas, egyhangú munkával, amelyek között az egyetlen változatosságot a könyvek és az aerobikórák jelentik, meg az, hogy Friends helyett most Gilmore girlst nézünk. El nem tudom képzelni, hogy régebben mi volt az a sok minden, ami mindig történt velem, kivéve persze, amikor reménytelenszerelmes voltam, mert azzal jól el lehetett tölteni az időt, hogy rám mosolygott meg mit vegyek fel, de abból már kinőttem. Igazából még vásárolni sincs akkora kedvem, mint régen, írni meg egyáltalán. De még rinyálni sincs kedvem. Na jó, van. Mindig sejtettem, hogy a neurózis valójában fertőző betegség, és ha sokáig dolgozom neurózisosztályon, előbb-utóbb elkapom a belélegzett levegőből.

Mostanában különben rém undok vagyok, az a fajta, aki beszól a villamoson, hogy "nem igaz, hogy nem bírnak beljebb menni!!!". Maga Jon Anderson szólt rám a dedikáláskor, amikor rendreutasítottam egy biztonsági őrt. Lehet, hogy fokozatosan szörnnyé változom. Mintha a fogaim is kezdenének nőni.

Meg még azon gondolkodtam, hogy vajon egyáltalán van-e olyan ismerősöm, akinek még nem szereztem pszichiátert.

Ezúton tudatnám az érdeklődőkkel, hogy az Alexandra Könyvesházban (Nyugati tér) 990 Ft-ért lehet megkapni Orson Scott Card: Fajirtás c. könyvét (a Végjáték-trilógia harmadik kötete).

Igazi wellness-hétvége volt, tibeti hangmasszázzsal, aromaamasszázzsal, meleg vízben/szaunában/nyugágybandögléssel, szúnyogokkal, a végén pedig majdnem lekéstük az utolsó Pestre tartó vonatot, de sajnos sikerült filmbe illően felugrani rá. A legjobb a csúszdázás volt, bár oda úgy kellett elvonszolni, miközben kifejtettem, hogy alig várom, hogy végre öregasszony legyek, és ne kelljen állandóan bulizni, hideg vízben csúszdázni, meg egyéb izgalmas dolgot, hanem nyugodtan olvashassak egy nyugágyban. Voltam fitball órán is, rögtön rájöttem, hogy mért nem voltam eddig, valamint beigazolódott az előítéletem, hogy a fitball reumás néniknek és terhes kismamáknak való eszköz. Ráadásul egyedül voltam az aerobicórán, amit már önmagában utálok, de végig untam és egy cseppet sem fáradtam el, ami nem biztos, hogy átlagon felüli edzettségemnek köszönhető, mert az nem vagyok. Mi is volt még? A pedikűrösnéni kijelentette, hogy repedt a sarkam, többször rendreutasítottuk zajongó gyermekek szüleit, és három remek novellát is találtam az új Galaktikában. Bárcsak minden megjavulna, amit szidok a blogomban.
De még mielőtt irodalomról/filozófiáról kezdenék értekezni, elárulom, hogy 25 % a testzsírszázalékom, ami 17-24 között jó, úgyhogy kénytelen vagyok megint új életet kezdeni. Csak tudnám, hova ment az egész nyári aerobic- és fogyókúrásturmix-mennyiség. Néha komolyan azt hiszem, hogy öregszem.