Meg rájöttem, hogy ebben hasonlítunk a húgommal, hogy mindketten rajongók vagyunk, sőt, olyan zenekarért rajongunk, ahol a tagok nagy része vegetáriánus. Csak az övé a Good Charlotte, az enyém meg a Yes.
A nagyon rossz mondjuk lehet, hogy túlzás, de úgy ültem be a filmre, hogy most valami klasszat fogok látni, mert Noiz azt mondta, hogy ő már látta és megnézné még egyszer, és én bíztam benne... (mellkasra szorított kéz, gombóccá gyűrt zsebkendő, elhaló szipogás)... de aztán csak az órámat nézegettem, hogy mikor lesz már vége.
Tegnap meg unalmamban (ügyeltem) elküldtem a novelláimat (hármat) a volt angoltanáromnak, aki Ross Károly néven nemrég írt regényt. Középiskolás koromban azt mondta, kár, hogy orvosnak megy az olyan, aki ilyen jól ír (mint én), hát akkor most viselje a következményeket. Egyébként nem tudom, mi az ördögnek kell írói álnevet választani, különösen szépirodalmi tárgyú regényekhez (mert mondjuk, ha az ember fantasyt ír, az persze más) (csak vicceltem). A kedvenc írói álnevem egyébként Sharon Stone-é az Elemi ösztönből: vadromantikus-szexuális ponyvaírónőt játszik, aki Catherine Woolf néven publikál (lásd még: Virginia Woolf).
Na jó, igazából lehet, hogy csak be akarok kerülni a Rekordok Könyvébe a legtöbb zárójelet tartalmazó posttal.
]"Update: egyes források szerint hat nő van rajta, és a mellük nem növekvő sorrendbe rendezett.
Arra jöttem rá ugyanis a hétvégén (amikor kikerestem a mikrobi könyvemből a brennbergi férget), hogy lehet, hogy mind a botanikát, mind a mikrobiológiát tulajdonképpen a nyelvezetükért szeretem. Vérehulló fecskefű meg pásztortáska meg havasi palástfű meg odvas keltike. És például a váltóláz kórokozója, a Borrelia burgdorferi, ami ugyan egy baktérium neve, de ugyanannyi erővel és picit különböző írásmóddal lehetne akár Burgdorferi Borélia is, ami semmivel sem hangzik rosszabbul, mint a Medici Katalin vagy a Lucrezia Borgia. Esetleg Borrelia von Burgdorfer, ha német vagy osztrák nemesi származású a hölgy. Majd egyszer írok valami reneszánsz szatírát, amiben az összes szereplőnek baktériumneve lesz. (Nem.)
Ismeretterjesztő rovatunkat hallották. A következő rész tartalmából: mi köze a váltóláznak egy osztrák nemeskisasszonyhoz, avagy a nyelvészet és a mikrobiológia határterületei.
Remek írástechnikai tematikus bloggal gyarapodott a hazai tematikusblog-szcéna. (Nem tehetek róla, kedvelem a hülye, összetett szavakat, amiket nem tudok helyesen leírni.)
Én meg pont válságba kerültem a Bartis Attila miatt. A kéklő pára c. novelláskötetét és A séta c. regényét olvastam, éshát pontosan úgy ír, ahogyan én soha nem fogok tudni írni. Nem azért, mert nem fogok jól írni, hanem, mert ehhez a fajta íráshoz, amit a Bartis Attila művel, kell egy bizonyos, megkockáztatom, nem is egészséges személyiség. Először is, helyt adok annak a véleménynek, miszerint a férfiak máshogy írnak, mint a nők - általánosságban a férfiak tényszerűbbek, objektívebbek, világosabbak, jobban szerkesztettek, a nők meg jobban ábrázolnak hangulatokat, érzelmeket, és jobban odafigyelnek olyan apróságokra, hogy mondjuk nyújtogatja-e a szereplő a kardigánja ujját vagy sem. A Bartis Attila férfi, ráadásul annyira bátor, amilyen én sosem leszek: én sosem mernék olyat keírni, hogy valaki krízishelyzetben az anyjával pettingel vagy kisfiúként kibelez egy élő csirkét, hogy megnézze, milyen belül. Nyersen és szókimondóan ábrázol szexet és erőszakot, és mindezt a megszokott hétköznapjainkba helyezve. Úgy, hogy a szexualitás és az erőszak még csak megközelítőleg sem hollywoodi, izgalmas, vagy kielégítő, hanem pontosan olyan nyomorúságos és hétköznapi, amilyennek a mindennapokban láthatjuk. Utoljára Csáth Gézánál olvastam ilyesmit, csak mindehhez a Bartis Attila remek, cinikus humorral rendelkezik.
És rengeteg könyv van a világon, egyre több, sőt, így is túl sok, és minek írjak még egy középszerűt; tökéleteset meg - ami emberek életét változtatja meg - nem fogok úgyse.
De aztán elmúlt, és az igazság az, hogy szeretek írni, akkor meg úgysem fogom abbahagyni ilyenek miatt.
Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
a szeleket ereszd a földre már.
Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.
Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára
éjszaka olvas, folyton levelez
a ligetben bolyg, valakit keres,
amikor a lombok őszi tánca járja.
Hétvégén évfordulóztunk, bár augusztus 11-én voltunk egy évesek, de akkor én dolgoztam, és nem tudtunk elmenni vacsizni. A Hemingway remek hely, a csokimousse különösen, és nagyon szép volt. Aztán vettünk az Ikeában tükröt meg ilyen locsolókannát, csak pirosban, és este meg majdnem elaludtam a Mint a kámforon. De aztán később felébredtem, és rendeltetésszerűen használtuk a tükröt.
Tavaly ilyenkor még nem sok ember mondta volna biztosra, hogy egy év múlva is együtt leszünk és boldogok, sőt, szerintem csak én.
Lett új kollégám, jóképű és okos férfi személyében, bár már kiöregedtem abból, hogy Kollégákra utazzak, de azért az esztétikai élmény sem elhanyagolandó szempont. Első párbeszédeink egyike:
Újkolléga: - Láttad a Pop, csajok, satöbbi c. filmet?
isolde: - Aha, miért?
Ú: - Én tegnap láttam, és arra gondoltam, mi lenne, ha úgy kommunikálnánk egymással, mint ott a lemezboltban.
i: - ?
Ú: - Hát, hogy pl úgy szólítják egymást a munkatársak, hogy "you fucking idiot".
i: - Szuper, és a betegeinkkel meg beszéljünk úgy, mint a filmben a vásárlókkal.
Ú. - Te figyi, és kölcsön tudnál adni egy ezrest ebédre?
Szimpi.