További kulturális táplálékként megnéztük a Doom filmet is. Először néhány szót magamról. Soha életemben nem játszottam semmilyen számítógépes játékkal, viszont általában szeretem az ezekből készült gagyi filmeket, mert rendszerint akciódúsak, pörgősek, és van bennük szörny és/vagy zombi és/vagy sok-sok lövöldözés. Én vagyok az, akinek tetszett a Lara Croft, a Kaptár, és a Kaptár 2. is. A Doommal kapcsolatban viszont nem értem, hogyan tudtak egy olyan filmet, amihez minden fontosabb tényező adott (szörnyek, lőfegyverek, amerikai tengerészgyalogság) így elkúrni. A film körülbelül 90 %-ában valamelyik, kidolgozott izmokkal, bár kissé kidolgozatlan karakterrel rendelkező katona pásztáz egy kihaltnak tűnő folyosót. Néha aztán felbukkan a szörny és elkapja, néha meg nem, néha kialszik a zseblámpája, néha meg nem, néha szembejön egy másik katona, néha meg nem; de a film során rengeteg folyosót, viszont elenyésző számú szörnyet és még kevesebb akciójelenetet kapunk. A film vége felé a geek kamaszfiúk nagy örömére megfordul a kamera nézőpontja, és a főszereplő jó katona szemszögéből veszi tovább az eseményeket (amik a fegyvere csövét, a többnyire kihalt folyosót, illetve az esetenként felbukkanó ellenséget jelentik), szóval teljesen úgy érezhetjük magunkat, mintha játszanánk, csak éppen beleszólásunk nincs az eseményekbe. Olyan, mintha nagyon hű akart volna lenni a játékhoz, csakhogy akkor a szörnyek eredetéhez sem ártott volna ragaszkodni (eredetileg a pokolból jöttek, a filmben viszont fantáziadús és újszerű módon genetikai kísérlet eredményei.) Bár igazából nekem édesmindegy. Nagyon unalmas film, csak néha lehet röhögni a sablon tökös-tengerészgyalogos-párbeszédeken.