Túlnyomórészt pisztácia
Tehát van ez a szülői küldetésem, hogy a gyerekeim megtanuljanak olyan szinten olvasni, hogy élvezzék azt. Mert nyilván nem élvezi az ember eléggé az olvasást, ha nem tud elég jól olvasni, azaz ugyan ismeri a betűket meg minden, de túl lassan olvas, vagy annyira figyelnie kell az olvasás folyamatára, hogy nincs kapacitása maga elé képzelni a történéseket, vagy képtelen öt percnél tovább koncentrálni valamire, mert reels videókon nevelkedett. Tehát fel kell hoznom a gyerekeket erre a szintre, és UTÁNA dönthetnek szabadon, hogy akarnak-e olvasni vagy sem. Haha, na jó, viccelek, talán leghamarabb 18 éves koruk után dönthetnek erről szabadon, amíg az én kenyeremet eszik, addig olvasniuk kell.
Képünkön a pisztáciás pisztáciamakaronjaim, a héjak és a krém is pisztáciából van, és egészen elhanyagolható azon összetevők aránya, ami nem pisztácia. (Az eredeti receptben málnazselé is van, de a gyerekeim azt nem kérik bele). Extra sok munka, mert pisztáciát kell darálni és átszitálni. Értő szemű fogyasztók sok hibát felfedezhetnek nyilván, ugyanakkor el kell mondanom, hogy a döntő pillanatban, vagyis már melegedett a cukoroldat, vettem észre, hogy kifogyott az elem a cukorhőmérőmből, és kénytelen voltam _szemre_ megsaccolni a 118 celsius fokot, ahhoz képest elég jól sikerültek. Most nem értitek, mi köze mindennek az olvasáshoz, de hamarosan összeérnek a szálak!
Tehát az iskolának is van ilyen programja, hogy a gyerekeket olvasásra motiválja, nem mondanám, hogy fényes sikerrel, a Lány (12) barátnői a chatGPT-vel íratják meg az összefoglalót az állítólag elolvasott könyvről (ami az Egy ropi naplója, nem a Szigeti veszedelem) (és nem az ADHD-s kislány csinálja ezt, hanem a másik, amelyiknek semmi baja). Mindenfélével próbálkoztam az elmúlt években a megfélemlítés-jutalmazás skálán, járunk könyvtárba, felolvasok nekik esténként (épp Tőke Pétert, nagyon vicces), járunk könyvfesztiválra, satöbbi. Vegyes sikerrel, a Lány magától is olvas néha, a Fiú nyíg és szenved. Nyáron van a norvég országos olvasási kampány, a Norli Sommerles, lehet badge-eket gyűjteni és kivételesen tárgynyereményt is, amit a helyi könyvtárban vehetsz át, ilyen szilikonkarkötő, szerencsetalizmán, nem elég motiváló.
Egy ponton rájöttem, hogy wait, mit szenvedek én itt, amikor Norvégia egyik legjobb viselkedésterapeutájával és annak a tanítványával dolgozom együtt, és ők mindent tudnak a jutalmazásról, úgyhogy megkérdeztem őket ebédszünetben, mi a teendő.
A viselkedésterápiában többféle tanuláselméletre alapozunk, esetünkben az operáns kondicionálás módszere aktuális. Alapelve a következő: az, hogy egy viselkedés gyakoribbá vagy ritkábbá válik, a viselkedés eredményétől függ. Vagyis ha a patkány lenyom egy pedált és nem kap kaját, akkor kevesebbet nyomogatja, ha a másik pedáltól kaját kap, akkor azt többet nyomogatja. (Ha a harmadik pedál lenyomása után áramütést kap, a negyediknél meg kokaint, akkor kitalálhatjuk, melyiket nyomkodja majd legtöbbször és legkevesebbszer.) Mindig, amikor jutalmazással vagy a jutalom megvonásával, illetve büntetéssel vagy a büntetés elmaradásával próbálunk gyakoribbá vagy ritkábbá tenni egy viselkedést, akkor ezt csináljuk. Ezzel a módszerrel szoktatott rá például korunk egyik kiemelkedően tehetséges viselkedésterapeutája, a csecsemő Lány, hogy kendőben hordozzam, mivel a babakocsiban üvöltött (az anyai fülnek büntetés), de ha kivettem és kendőben hurcoltam, az üvöltés elmaradt (büntetés elmaradása --> a viselkedés gyakoribbá válik).
Kizárólag büntetéssel elég rossz eredményeket lehet elérni, és a norvég hadseregben már a kutyák kiképzését is jutalmazáson alapuló módszerrel végzik, mert az állítólag hatékonyabb hosszú távon. Ezért a gyerekeim olvasását is jutalmazással próbálom segíteni ahelyett, hogy mittudomén, pofán verném őket, ha nem olvasnak. Tavaly volt egy egyhónapos kampányom, amikor fél óra olvasásért 10, Roblox pénzre váltható zsetont kaptak például, vegyes sikerrel.
Nagynevű pszichológuskollégám elmagyarázta, hogy ez miért hülyeség: múködhet, amíg a jutalmat kapja az ember, de abban a pillanatban, amikor a jutalmazás véget ér, abbamarad a viselkedés is. A Tom Sawyerből (asszem) hozott példával magyarázta el: valami öreg zsidó házát mindig megdobálják a gyerekek. A bácsi egy napon azt mondja, ő unatkozik és kedveli, hogy néha megdobálják a házát, legalább történik valami, így felajánlja, hogy 10 dollárt fizet dobálásonként. Szuper, a gyerekek dobálnak. Egy idő múlva közli, hogy sajnos nincs sok pénze, már csak öt dollárt tud adni dobálásonként. A gyerekek fanyalogva, de dobálnak. Majd pár hét múlva közli, hogy annyira rossz a gazdasági helyzet, hogy nem tud fizeni többet a dobálásért. A gyerekek felháborodnak, hogy márpedig ők ingyen nem fognak dobálni, és abbahagyják a dobálást.
Ezt a modellt, amikor minden kívánt viselkedésért fix jár ugyanaz a jutalom, fixed ratio reinforcement schedule-nek, vagyis állandó arányú megerősítésnek nevezzük. Ezt csinálja pl a kávégép, mindig, amikor bedobsz pénzt (viselkedés), jön belőle kávé (jutalom). Ha bedobsz pénzt, és nem jön kávé, igen hamar abbahagyod a pénzdobálást.
Mindkét viselkedésterapeuta kollégám szerint furcsa módon sokkal hatékonyabb a variable ratio reinforcement schedule (változó arányú megerősítés), amikor nem minden viselkedés után jár megerősítés, hanem véletlenszerűen néha igen, néha nem. Így működnek a nyerőgépek: bedobsz pénzt (viselkedés), és utána vagy kapsz jutalmat, vagy kapsz kicsi jutalmat, vagy kapsz nagy jutalmat, nem lehet tudni. A nyerőgépek előtt többen ragadnak ott egész napokra és dobálják bele az összes pénzüket, mert a változó arányú megerősítés ennyire hatékony. (Ezt amúgy magamtól is tudom elméletben, és szégyellhetném magam, hogy nem jöttem rá magamtól, de mindegy.)
Tehát változó arányú megerősítést kell alkalmaznom a gyerekeimmel: minden nap, amikor fél órát olvasnak, húzhatnak egy cetlit egy befőttesüvegből. A cetlik között van több is, amin az áll, hogy "nem nyert" - ezt féltem beletenni, de a pszichológus azt mondta, muszáj, higgyem el. Azt is mondta, hogy leginkább programok, élmények legyenek rajtuk, lehet néhány tárgynyeremény is, de ne csak az, mert a tárgy az tárgy, abban nincs akkora változatosság. Vannak cetlik, amin kicsi jutalom áll: egy fagyi, egy csomag rágó, egy mozi, anya süt banánkenyeret, elmegyünk a bubble tea-zőbe. És vannak, amin nagyobb jutalmak: elmegyünk a szomszéd város csúszdás uszodájába, elmegyünk a vidámparkba, anya süt pisztáciakrémes pisztáciamakaront, anya társasozik veletek a Szörnysziget Királyával*.
Ezt toljuk kb egy hónapja, lenyűgözően fényes sikerrel: a gyerekek nem tudom, hányadik könyvüket olvassák. Jó, a Fiú (8) képregényeket olvas többnyire, az Alsógatyás kapitány univerzumban, de az is betű, ne legyünk telhetetlenek. Hetente többször kell menni a könyvtárba, mert elfogy a könyv, és már nem tudom, hányadik szintűek a nemzeti olvasáskampányban. Hát én bevallom, nem hittem volna, hogy ez ennyire működni fog. Hamarosan elutazunk nyaralni és kb addigra elfogynak a cetlik, szóval ez egy ilyen korlátozott idejű kampány volt a nyárnak a Norvégiában töltött részére, de biztos megismétlem majd párszor még.
* Nem nagyon szeretek társasozni**, és különösen utálom a végtelen hosszú stratégiai játékokat, indokolatlanul bonyolult szabályokkal. Ha két csillagot dobsz, és legalább ötös szintű vagy, akkor léphetsz egyet, de cserébe három kristályodat a szomszédodnak kell adnod és vesztesz egy életerőpontot, kivéve, ha van varázsmanós kiegészítőkártyád, mert akkor hármat léphetsz és egy pajzsot elvehetsz a szomszédodtól, amit majd csak akkor használhatsz, ha hat kockádból legalább néggyel lábnyomot dobtál és a szaturnusz a vízöntő jegyében együtt áll a merkúrral, de akkor viszont kötelező. Arrgh, please, kill me. Mindegy, ezt már kihúzták, szóval túl vagyunk rajta.
** A férjem viszont szeret és szokott is velük rendszeresen, ezért az nem külön extra jutalom, hogy ő társasozik velük, ezért vagyok csak én a cetlin.