But there's one sound that noone knows

2015.05.24. 18:34 - címkék: Címkék: lány - komment

Valójában mindig titkon kicsit hülyének néztem azokat a szülőket, akik arra panaszkodnak, hogy túl sokat kérdez a gyerek és nem tudnak válaszolni. Mégis, mire nem lehet válaszolni? Nekem semmilyen problémát nem okoz, hogy a szexről vagy a halálról vagy bármely kényes témáról beszélgessek, amit nem tudok, azt meg majd megnézem a wikipedián. Erre ma megkaptam, hogy "Mit mond a polip, anya?".

When in Rome

2015.05.24. 15:35 - címkék: Címkék: kultúra utazás kaja - komment

Közben voltunk Rómában, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy jaaa, már mindent értek. Mert engem különösebben nem érdekelt Róma (ezt kínos bevallani?), sem az ókori romok, sem a katolikus felhajtás, az olaszok kifejezetten idegesítenek a hangoskodásukkal meg a hatásvadászatukkal, a pizzát nem szeretem, a kávét pedig tejjel iszom. Az események bonyolult láncolata révén végül is anyukám 60. szülinapi ajándékaként mégis Rómába mentünk, az anyukám, a húgom meg én.

Róma pedig klassz. Eleve nem voltam még mediterrán nagyvárosban, és maga a hangulat is csodás, a nagyvárosnak és a macskaköves-sikátoros mediterránságnak a hangulatos keveréke, teljes természetességgel váltogatják egymást a kopott lépcsősorok, az omladozó téglafalakra több méter magasan kúszó borostyán és illatos jázmin, meg a négysávos út és a metró. Az olaszok is kevésbé idegesítettek, mint Nápolyban, kevésbé éreztem őket tolakodónak, lehet, hogy ez az észak-dél különbség, vagy náluk ilyen a nagyvárosi elidegenedés, kedvesek voltak és udvariasak. Már az a néhány, akivel találkoztunk, mert nyilván a turistaútvonalakon mozogtunk, így valószínűleg több japánt és amerikait láttam, mint olaszt.

A Pantheon, az meg csodálatos, az a kedvencem, egy kiváló építészeti ötlet és megvalósítás, mindehhez kétezer éves, és hát közhely, de mégis bele kell gondolni, hogy ezek ilyeneket építettek, amikor mi még bőven hátrafelé nyilaztunk. Fantasztikusan jól néz ki - én általában nem rajongok a túldíszítésért, nem szeretem a reneszánszt, a barokkot, inkább mérettel és formával lehet megfogni, és a Pantheon az mind méretét, mind formáját tekintve remekmű. Nyilván leírva semmit sem mond az, hogy a kupolája félgömb és a magasságának és az épület magasságának az aránya pont akkora, hogy a beltérbe beférne egy tökéletes gömb, de bemész és érzed, hogy itt valami nagyon stimmel. A közepén meg van egy 9 m átmérőjű lyuk, amin esőben beesik az eső, és egyébként szerencsére jó időnk volt végig, de ezt azért majd egyszer megnézném esőben.

További épület, amely lenyűgözött, az a Szent Péter bazilika, és most már értem, miért finnyog az IKL gyakorlatilag minden más híres templomra, ez ugyanis egyszerűen lenyűgöző. Leginkább méreteinél fogva, pedig túl is van díszítve, de mégis, hű, anyám, ezek tudtak. Monumentális. Voltam néhány templomban életem során, ahol úgy gondoltam, ha Isten lennék, itt laknék (egy nagyon egyszerű román stílusú holland templom), vagy ahol ijedtemben simán megtértem volna (a sötét, gótikus, csak pár gyertyával megvilágított reims-i dóm), a Szent Péter bazilika nem ezek közé tartozik, nem Isten, hanem az ember nagysága előtt jutott volna eszembe max leborulni. Basszus, ilyeneket tudunk építeni, akkor mi a probléma?

És akkor van még a Sixtus-kápolna, arra sajnos nem tudnám őszintén azt mondani, hogy szép, mert leginkább creepy az élmény, mi ide a jó magyar szó? Fura, már-már bizarr, kicsit ijesztő. Nyilván látta mindenki a művészettörténet tankönyvben, de az nem adja vissza a valódi élményt, amikor bemész egy terembe - vagy inkább birkaként beterelnek - ami kompletten mindenhol minden négyzetcentin ki van festve gyönyörű, arányos és nagyon színes félmeztelen emberekkel. Mindehhez kicsi a tér, legalábbis nem oszlik el úgy a tömeg, mint más, hatalmas építményekben, beszélni nem szabad, mert akkor a biztonsági személyzet hangosan rád kiabál, hogy Silencio! Quiet please! - azaz főleg ezt, és sustorgást lehet hallani, ha pedig fotózol, azonnal ott terem egy őr és kitörölteti veled a képet. Ne értsünk félre, egy percig sem mondom, hogy ez rossz, hanem nagyon érdekes élmény volt - maga a kápolna is elképesztően különleges, és az élmény furaságát csak fokozta ez a környezet.

A Colosseum is jó, meg az ókori romok, gyakran eszembe jutott Athén, ami hatalmas csalódás volt nekem annak idején, valami nagyra és szépre és bölcs ókori görögre számítottam, erre ott van egy kisváros tele a bölcsnek épp nem tűnő modern görögökkel, plusz négy oszlop egy dombon. Rómától keveset vártam, de nem csalódtam, és az is tetszett, ahogyan a műemlékeiket használják: valahogy teljesen természetes és életszerű, ahogy közlekednek köztük, ahogy a különböző korok egymásra épültek. Hogy néhány ókori templomból simán keresztényt csináltak, a Pantheon tetején is kereszt van, de megtartották hozzá az arányokat, nem ledózerolták, hanem használják. Ez is milyen közhelyesen hangzik, a különböző korok együttélése, nem? De mégis megvan annak a hangulata, ahogyan ez teljes természetességgel működik, hogy Circus Maximus nevű metrómegálló van, és a műemlékektől távol is itt-ott mindenféle egészen régi korokból származónak tűnő falmaradványok meg oszlopok bukkannak fel két ház között vagy épp a falában.

Ami a kaját illeti, a pizzát továbbra sem értem, oké, ettem pizzát, figyeltem, hogy a megfelelő fajtát egyem (a vékonytésztás a római), dehát bocs, semmi. Amitől odavoltam, azok az előételeik, a kis ilyen-olyan kenyérkék olívaolajjal meg a sajtjaikkal, és a nyers disznósonkáik, valamint a fagylalt. Hogy további közhelyeket soroljak, nyilvánvalóan az alapanyagokon múlik, hogy ekkora különbség lehet szendvics és szendvics között - a jó fajta lisztből jól megsütött mittudoménmilyen olasz nevű zsömlébe beleraksz egy kis jófajta sajtot meg bár szem napon aszalt paradicsomot, és az a szendvics. A fapadosreptéri legolcsóbb legócskább szendvics (sült padlizsán volt benne meg mozzarella) is fényévekkel jobb volt az átlag itthoni sonkás zsömlénél. Fagyit meg nem tudok többé Magyarországon enni, kész, vége, elrontották számomra ezt az élményt, sznob lettem, Közép-Európában nem lehet rendes fagylaltot kapni.

Oké, mondok negatívumokat is: drága volt, vagyis bár a szállás és a repjegy olcsó volt, az ottlétünk belépőkkel, kajával, bkv-jeggyel együtt már egészen sokba került; a turistás helyeken pedig elképesztően sok a turista. A Pantheonban nem tudom, hogy épp kevesen voltak-e vagy csak nem figyeltem, a Bazilikában sokan voltak, de az olyan hatalmas nagy, hogy szerintem akkor se lenne tömeg, ha egész Sopron odabent fotózkodna, a kisebb templomokban pedig átlagos nyüzsi volt. De mindenhez sorba kellett állni, sehol nem tudtam olyan fotót csinálni, amibe ne lógna bele kettő-kötőjel-százötven turista, a Vatikán múzeum pedig így eléggé élvezhetetlen. Bár csodás, maga az épület is, és a műkincshalmok is, amit benne tárolnak, de ha eközben úgy sodródsz a tömeggel, mint a Szigeten a nagyszínpad zárása után, akkor az sokat elvesz az élményből. A többi helyen kevésbé zavart, de itt nagyon, mondjuk biztos megvan, hogy milyen napszakban kell menni és mi csúcsidőben mentünk.

Majd mutatok fotókat is.

Dancing with myself

2015.05.24. 14:45 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Szóval már a múltkor is gondolkodtam a kommentelés megszüntetésén, és akkor most jött el az ideje. Jobban szeretnék most egy kicsit úgy írni, hogy ne kelljen folyton tudomást vennem a közönségről. Egyébként igen, a korábban felsoroltakon túl még az is egy érv, hogy nagyon utálom az időmet a kommentek moderálgatásával meg a kommentelők "fegyelmezésével" tölteni, kényes témáknál fél perc alatt személyeskedés jön, és akkor egy ponton többnyire szólok, hogy abbahagyni, akkor azon néha megsértődik egyik vagy másik fél, lehet, hogy rosszkor szólok, előbb kellene beavatkozni, később kellene, nem kellene, valakinek az oldalára kellene állni, dehát na, ezeket a dilemmákat majd akkor szeretném megélni, ha két, veszekedő gyerekem lesz. Énnekem eszem ágában sincs fórummoderátornak lenni, én egy blogger vagyok kérem, nekem erre nincs időm. Most egy csendes időszak jön, én kérek elnézést.

Amelyben az élet = szenvedés

2015.05.18. 19:19 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Az IKL egyszer (lehet, hogy többször is) kifejtette nekem, hogy milyen gáz nyugati emberként a buddhizmusban meg az ilyen keleti tanokban keresi az élet értelmét, hiszen egyrészt nálunk is van spirituális hagyomány és abban is vannak hasznos dolgok, másrészt a mi gyökereinktől, hagyományainktól nagyon idegenek azok, nem lehet instant átvenni. Vagy valami ilyesmit, elnézést, ha rosszul idézem. Ezzel részben egyetértek, vannak azok a haverjaim, akik buddhista elvonulásra mennek, és vannak azok, akik valami keresztény szellemiségű ugyanilyenre, mindegyiknek az a lényege, hogy napokig csendben vagy - vagyis a csendben levéshez például pont nem kell elutazni Indiáig, Európában is van hozzá hagyomány meg elméleti keret. 

Szerintem a szenvedéssel viszont gáz van és ahhoz nem találtam a nyugati hagyományban semmi jót. Most mindez a gyerekmentes cuccról jutott eszembe, de aztán mivel túl sokáig gondolkodtam rajta, ezért messzebbre rugaszkodtam. Én kérek elnézést. Szóval szenvedés. 

A modern, nyugati felfogás szerint a szenvedés kerülendő, a szenvedés rossz, és minden erőnkkel azon kell lenni, hogy az életben minél kevesebb szomorúság, félelem, gyász és hasonló érjen minket. Ezen lehet aktívan dolgozni: olyan munkát kell találni, ami nem jár lemondással, de mégis sokat fizet és élvezetes, ha nem élvezzük a munkánkat, váltani kell vagy átértékelni, olyan helyen kell pihenni, ahol kényelmesen s jól érzed magad, finomakat kell enni, olyasvalakivel kell együtt élni, akivel minden nap öröm, és egyáltalán, örülni kell az életnek és pozitívan kell gondolkodni és a pozitív gondolatok majd pozitív tettekre sarkallnak és a végén olyan lesz az élet, mint egy Cornetto-reklám, hátravetett hajjal nevetünk a napfényben örökké fiatalon. Ez a cél. A halállal, betegséggel foglalkozzon az, akinek ez a munkája, meg akinek feltétlenül muszáj. Ha véletlenül mégis elszomorodnánk vagy szoronganánk vagy álmatlan éjszakáink lennének, akkor gyorsan szedjünk antidepresszánst vagy szorongásoldót, vagy ha több pénzünk van és haladóbb gondolkodásunk, akkor addig járjunk pszichoterápiára, amíg jó nem lesz. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor az egész egyszerűen _nincs rendben_. A szomorúság betegség. A félelem betegség. Ha fél évnél tovább gyászolsz: betegség. 

A másik véglet: a korábbi, főként középkori keresztény felfogás szerint a szenvedés kifejezetten kurvajó, hiszen az élet siralomvölgy, és minél többet szenvedsz, annál több jutalmat kapsz a túlvilágon. A szenvedés nemesíti a lelket, a szenvedés erkölcsileg pozitív dolog, a mártírokat kifejezetten tiszteljük. Mindez a testi és a lelki szenvedésre is igaz, legjobb, ha árva vagy és Krisztus sebeit viseled magadon. A szenvedés magasztos. Érdemes látványosan csinálni, hátha szentté is avatnak a végén. 

Na, ez a kettő van manapság is a köztudatban, talán kicsit zavaró, hogy mind a kettő, de azért meg lehet találni az összhangot, mert hát kerüljük a szomorúságot és a szenvedést ezerrel, ha meg mégis beüt, akkor egyből magasztos mártírokká leszünk, szenvedésünket fennen hangoztatjuk mintegy dicsekedve vele. Szerintem ez így nagyon gáz és cseppet sem teszi élhetőbbé az életet. 

A buddhizmusban van egy olyan alapgondolat, hogy az élet = szenvedés. Ez elsőre rémesen hangzik a nyugati fejünkkel, a buddhistát mégis jellemzően kopaszra nyírt, derűs emberként képzeljük el. Mi a faszt vigyorognak akkor, ha az élet szenvedés? Azért, mert öröm is. A buddhisták alapállása ugyanis az, hogy az élet alapértelmezetten szenvedés, hiszen van benne egy csomó, elkerülhetetlen fájdalom. "Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedésről. Szenvedésteli a születés (dzsáti) is, az öregség is, a betegség is és a halál is. Szenvedésteli a kellemetlennel együtt lenni és a kedvest nélkülözni. Szenvedésteli az is, ha a kívánság nem teljesül." Ugyanakkor, ha ezt elfogadjuk, akkor tudunk teljes életet élni, és ha ezt elfogadjuk és nem folyton hisztizünk, akkor tudunk örülni annak is, ha virágzik a barackfa. 

Van még az egzisztenciális analízis nevű analitikus irányzat, az egy kicsit átvett ebből és nyugatiasabb köntösbe rakta: ők azt mondják, hogy nem szabad letagadni magunk előtt, hogy félünk a haláltól meg a magánytól, hanem ezeket a nehéz érzéseket meg kell élni, és akkor lehet teljes életet élni. A teljes élethez ugyanis hozzátartozik az érzelmek teljes palettája: a fájdalom, a sírás, a gyász, a betegség, a szomorúság, a félelem. Egy Cornetto-reklámban élni bizonyára kellemes lenne, de akkor az életnek csak egy nagyon kis szeletét tapasztalnánk meg. A teljes élet ugyanis az, amiben nem csak nevetünk, hanem sírunk is. 

Vagyis a szenvedés mindenáron való elkerülése, a tökéletesen gondtalan életre való törekvés egyrészt unalmas, másrészt gyávaság, harmadrészt bocs, tuti nem fog összejönni, mert félelem létezik, szomorúság létezik, elhagynak, meghalnak, elhervad, megszúr. Ugyanakkor hülyeség a szenvedés felmagasztalása is, hasak nem vagy középkori keresztény, hiszen felesleges állatság lenne panaszkodással és direkte sírás-rívással meg önsanyargatással tölteni az életet, miközben örülni is lehetne neki, hiszen Isten nem csak hererákot teremtett, hanem csokigolyókat és Koh Phanghant is. Jó lenne valahogy helyén kezelni ezt az egészet: megérteni és megengedni, hogy a fájdalom a teljes élet része, ugyanakkor örülni az örömnek. Hát nem? 

Mindez meg úgy kötődik ide, hogy gyakran a gyerekvállalással kapcsolatos vitában is a két, szerintem nem igazán adaptív nyugati nézőpont ütközését látom: vannak az elkötelezett gyerekmentesek, akik azzal érvelnek, hogy dehát az szenvedéssel jár és szenvedni csak hülyék akarnak, és vannak az anyamártírok, akik felmagasztalják az önfeláldozást meg a másokért való szenvedést. Most nem lehetne egyszerűen csak belátni, hogy igen, a terhesség, a szülés, az éjszakázás, a gyerek egészségéért való (vérmérséklettől függő) aggodalom / folytonos rettegés, a harag, a sírás, a nehézségek nehezek? Igen, nehezek. Attól még nem mindenáron kerülendőek és aki nem kerüli el, az mártír: az élet nehéz. (Itt a szubjektív sértettségem: engem márpedig ne nevezzenek a childfree-k agymosott mártírnak, mert nem futok el egy kis vajúdás elől, már bocs.) De nem is mindenáron keresendőek vagy magasztosak: a szenvedés nem érték, nem kell direkt keresni, és nem kell valakit tisztelni azért, mert szenved. Nem az önfeláldozó szenvedés adja az anyaság értékét. (Hanem a cukiság meg a gyedextra, meg hogy végre megint legózhatsz! :)

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása