Épp meguntam a múzeumban való önkénteskedésnek azt a részét, hogy mindenki hülyének néz, jó, nem mindenki és nem hülyének, de sokan furcsállják. Most szerintetek a Központi Bányászati Múzeumban önkénteskedni nem iszonyú menő? Szerintem az. Még külön-külön is menő, mármint a bányászati múzeum meg az önkéntesség, együtt meg aztán végképp az. Ugyanakkor én azt értem, hogy furcsa, hogy miért érdekel engem pont Brennberg és a bányászat, amikor a családom egy része egy másik, részben szintén német nemzetiségű faluból származik és ott él, az apukámnak meg hasonlóan szokatlan foglalkozása van, szóval érdeklődhetnék Fertőrákos, illetve a tengerészet iránt, adódna a dolog. Fertőrákos egyébként klassz hely, dehát semmi számomra szokatlan nincs benne, egész gyerekkoromban ott bicikliztem fel-le a főutcán, egyáltalán nem találom érdekesnek, hogy a vasfüggönynél a katonának le kellett adni a személyit, amikor kimentünk a Fertő-tavi strandra*.
Azon mondjuk nem csodálkozom, hogy az ott dolgozók kicsit furcsállják, mert hát ugye például dolgozhatnék ebben az időben pénzért is, vagy tölthetném a családommal (havi egy teljes napot voltam a múzeumban az utóbbi időben, szóval azért nem annyira sokat). A múltkor meg is kérdezte tőlem a főmuzeológus úr, hogy ha szabad megkérdeznie, tulajdonképpen miért érdekel engem Brennbergbánya? Gondolom, valami romantikus családtörténeti szálra számított, vagy nem tudom, hát ebben az esetben sem tudtam értelmesebb választ adni annál, ami a valóság, hogy mert érdekes. Egyébként meg az szokott eszembe jutni a jelenségről, amikor Vámpír fedőnevű kollégám több mint öt év után hazajött az USÁból, ahol kutatóintézetben dolgozott és nem találkozott páciensekkel egyáltalán, én meg épp a tizedik évemet töltöttem a munkahelyemül szolgáló pszichiátriai kórházban, és eléggé kezdtem kiégni, és akkor néha együtt ügyeltünk, vagy ő dolgozott az ambulancián, de nekem referált (mert én már szakorvos voltam, ő meg még nem). És állandóan felhívott olyanokkal, hogy nincs semmi kérdése, minden oké, de van itt egy iszonyú érdekes eset, nem akarom megnézni? És jött ilyenekkel, hogy az új páciensnek elképesztően érdekes, ritka téveszméi vannak, vagy pszichés zavarokkal járó, izgalmas szervi betegsége, vagy lenyűgöző élettörténete vagy tudomisén. Ügyeletben. Este tizenegykor. Hogy nem akarok-e megnézni egy beteget csupán azért, mert érdekes. Mondjuk Vámpír már az emigrációját megelőző években sem volt egészen neurotipikus, de biztos voltam benne, hogy a tengerentúlon végképp megzakkant. Szóval ismerem azt az érzést, amikor ugyan szereted a munkádat, de mivel már sok éve csinálod, nem akkora kaland-izgalom, és akkor beesik valaki, akinek meg igen, és erre némi értetlenséggel reagálsz. De persze, lehet, hogy csak beképzelem az egészet és a múzeum dolgozói cseppet sem furcsállják, hogy számtalan szakvizsgámmal és idegtudományi phd-mmal miért gépelem lelkesen exceltáblába a leltárkönyvüket.
De különben többnyire kifejezetten szeretek a furcsa lány lenni, csak néha lázadozom kicsit.
Szóval épp gépelem nyugisan a leltárkönyvet december 30-án, és akkor szólt a portás, hogy jöttek látogatók, van-e kedvem őket körbevezetni, egy család, hát naná, hogy volt, lelkesen szaladtam, nehogy nélkülem nézzék meg a freskót és akkor ki fogja nekik elmesélni, hogy Weindl Gáspár lőtt először?** Erre a bájos család anyukája letegez és nevemen szólít, mert a Kalib az. Basszus pár héten belül másodszor nem ismerek fel személyesen egy fellow bloggert, szégyellem is magam, ráadásul Kalibbal kétszer találkoztam és nem annyira régen. Viszont sapkában volt. Szerencsére ők már többedszerre jártak a múzeumban és az okos kis gyerekeik kb jobban ismerték a járást nálam, mert így munkáról, politikáról és gyermeknevelésről is tudtunk beszélni az őskori kovabánya és a várpalotai pajzs között félúton. Aztán hirtelen megjelent még egy vagon látogató és tök nehéz a logisztika a sok terem miatt, plusz mindenkinél kitalálni, hogy akarja-e, hogy meséljek a tárgyakról, vagy inkább kussoljak, ő meg lézeng vagy elolvassa a feliratokat, meg amúgy is csak a viharos erejű északnyugati szél késztette múzeumlátogatásra.
Izgi.
Egyébként több okból önkénteskedem a múzeumban, ezek pedig az alábbiak: szerintem tök jó ez a múzeum és soha nincs pénzük, és tavaly tavasszal olyan nevetségesen szánalmasan borzalmas és lehangoló tárlatvezetésben volt ott részem, hogy totál depressziós voltam két hétig és csak azért nem írtam meg, mert még ahhoz se volt kedvem. Már nem dolgozik ott az illető, csak pár hónapig volt. Semmit nem tudott, és végig arról beszélt, mennyire utál itt dolgozni, pénz nincs, hideg van, por van, menza sincs(!), az igazgató asszony egy hajcsár, őt semennyire sem érdekli a hülye bányászat és különben sem soproni. És képzeljétek el, hogy még ekkor sem ütöttem fejbe egy, a kezem ügyében lévő ékkel, kalapáccsal vagy nyéllyukas agancskapával és ástam be a szén közé az újkori kőszénbánya-rekonstrukcióban, hát ennyire béketűrővé tett a gyermekvállalás. Szóval egyszerűen idegesített, hogy ennél még én is jobban tudnám ezt csinálni, hasznomat vennék szerintem. Minden évben felmerül, hogy be kell zárni, mert megszűnt a támogatása és nincs pénz (sok látogató van, de a pár száz forintos belépőjegyekből nem jön ki a rezsi), és nincs egy csomó pénzem, sem politikai befolyásom, de mégis akartam valamit tenni az ügy érdekében. Továbbá meg akarom írni a Brennbergbányáról szóló könyvemet, és a múzeumban egy csomó forrás van, mármint írottak, Brennbergről, a könyvtárban, kaptam már olyat, amihez sehol máshol nem juthattam volna hozzá, meg gondoltam, hátha ismernek még élő brennbergi bányászokat is, szóval kapcsolati tőke, de ez egyelőre nem jött be. És eredetileg erre nem gondoltam, de így közben rájöttem, hogy igazából nem hátrány, ha már egy bányászfaluról akarok könyvet írni, akkor tudok dolgokat a bányászatról, a történetét meg a szóhasználatát például, így kisebb eséllyel fogok olyanokat kérdezni az interjúalanyaimtól, amiért pofán röhögnek.
Egyébként én is igazán kíváncsi vagyok, meg fogom-e írni ezt a könyvet valaha, vagy csak beszélek róla, dehát majd kiderül.
*Mert az a határ és a beljebb lévő drótkerítés között volt, a határsávban, és a túlpartja Ausztria, a személyidért kaptál egy bilétát, amiért visszafeleúton a katona visszaadta az iratokat, és ha valakinek záróra után a személyije még a katonánál volt, akkor azt lehetett is egyből körözni, mint disszidenst.
**Az első lőporos robbantás Selmecbányán. Mivel a puskához hasonlóan töltötték meg lőporral és gyújtották be a kőzetbe fúrt üregeket, lövésnek (schiessen) nevezték, de most nem tudok erről többet mesélni, mert a Lány a társaságomat követeli.