Nem az a kérdés, hogy mi a válasz

2012.04.04. 16:57 - címkék: - komment

Szégyen és gyalázat, mennyire semmitmondó lett ez a blog az utóbbi időben, megmondom, miért. Azért, mert a fontos témák, amelyeken manapság 24/7 gondolkodom, azok vagy a karrieremmel / munkahelyemmel kapcsolatosak (nagyjából a hol szeretnék lenni 5 év múlva c. témakör), és ezeket talán jobb nem fejtegetni az interneten, mert hamar mindenki erről fog pletykálni az ember munkahelyén. Hát, ez van, nem írhatok ide ezekről. De azért gyorsan leszögezném, hogy nem, nincs kilátásban munkahelyváltás.

A másik téma az a "gyermek utáni vágy", hogy az orvosi szakkifejezést idézzem, magyarul amikor nem a karrierválságommal foglalkozom, akkor azzal, hogy hogyan eshetnék már teherbe. Ez meg mégiscsak túl személyes téma ahhoz, hogy az interneten írjon róla az ember, meg nem is vagyok benne biztos, hogy népesebb olvasótábor lenne kíváncsi a peteérésem időpontjára és az aktuális hormonszintjeimre. (Csak álszerénykedem, igazából meggyőződésem, hogy meg tudnám írni vicces, élvezetes, kalandos, ám szívszorító stílusban.) (Nem ám, csak túlzok, szívszorítóban biztos nem, abban sosem voltam túl jó. Hányszor sírtál a blogomon? Na ugye.) Szóval, túl személyesnek tartom jelenleg, aztán lehet, hogy ez fog változni.

És az volt még, hogy olvasom az A year to live c. könyvet, és abban volt, hogy gondoljunk vissza a kisgyermekkorunkra, és próbáljuk meg felidézni, hogy mi volt akkor a leghőbb vágyunk, amit nagyon szerettünk volna. Ez lehet, hogy nehéz, és sokat kell rajta gondolkodni. Nekem azonnal és nagyon határozottan eszembe jutott, és az volt az, hogy "hagyjanak békén", tudniillik az emberek a kéréseikkel meg a problémáikkal. A családom egyik ága ugyanis olyan, aki mindig akar valamit, panaszkodni, szívességet, vagy csak beszélni hozzád és hogy hallgasd meg, én pedig arra vágytam gyermekkoromban, hogy a nagymamám ne meséljen a betegségeiről, az apukám ne építsen bele a legómba, ésatöbbi. Konkrétan emlékszem, hogy arról álmodoztam, hogy a mi utcánk melletti másik utcában lesz valahogy egy házam, amiről csak én tudok, és minden nap, iskola után először oda megyek haza, ott egy pár órát nyugisan eltöltök, olvasással, Barbie-zással vagy akármi, és csak utána megyek haza a családomhoz. Ne értsünk félre, nem gondolom, hogy ez olyan nagy baj vagy életre szóló trauma, de amikor megkérdezik, mire vágytam gyermekkoromban, akkor nem kérdés, hogy erre.

A következő kérdés a könyvben az az, hogy nézd meg, hogy a mostani életedben ehhez képest mi a helyzet, mi valósult meg. Tehát abból a vágyamból, hogy az emberek hagyjanak békén a kéréseikkel és a problémáikkal. Ööö. Ja, hogy direkt olyan szakmát választottam, nem mások tanácsára, hanem saját magamtól, és űzök most is többnyire lelkesen, aminek az a lényege, hogy az emberek jöjjenek a kéréseikkel meg a problémáikkal, és sírjanak és panaszkodjanak nekem? Érdekes választás. És ne értsünk félre, nem azt akarom mondani ezzel, hogy hirtelen megvilágosodtam vagy meghasonlottam, és be se jövök többet dolgozni, hanem csak így elcsodálkoztam ezen, hogy nahát.

Meg várom, hogy április vége-május eleje legyen, és lehessen csinálni fenyőszörpöt!!! Tavaly júniusban találtam ki a fenyőszörpöt, de akkor már késő volt, és azóta ezt várom.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása