I know it's only rock and roll, but I like it

2011.12.31. 14:20 - címkék: - komment

Az a magyarázat, hogy történt egy, hát, nevezzük félreértésnek vagy kommunikációs zavarnak, tehát egy ilyen malőr, amelynek során kitették a valódi nevemet meg a blogom címét együtt egy oldalra. Én egyébként azzal teljesen tisztában vagyok, hogy aki idejön erre az oldalra és elkezdi olvasni ezt a blogot, az könnyedén felismer / lenyomoz, ez egy dolog. De az, hogy ha beírom a valódi nevemet a google-be, akkor az első 5 találat az isolde legyen, az már nekem is sok volt. Kár. Úgy értem, elég rossz ez így, hogy olyan munkám van, ami mellett könnyen nehézségekbe ütközik a személyes blog írása, ugyanakkor meg szeretek blogot írni, és ezen a néven szeretek írni, és nem akarok másik domainre költözni, sem pedig jelszóval védetten írni, mert annak mi értelme van, sem pedig a valódi nevemet felvállalva írni. Álnéven akarok naplót írni az internet nyilvánossága előtt, ennyi. Ha ez lehetetlen, akkor nem akarok sehogy.

Szóval ez kényszerszünet volt, hiányzott is a rivaldafény, hogy voltam főzőtanfolyamon, ahol lazacot füstöltünk és nem írhattam meg, és csináltam a saját készítésű bonbonokat és közben szomorkodtam, hogy senki sem látja, hogy szembefordulok, aztán persze az összes ismerősömnek elmeséltem. Naponta. Többször. Mennyire érdekes ez is, hogy hogy hozzászokik az ember a közlés élményéhez, meggyőződésem, hogy belőlem egy sokat beszélő nárcisztikust faragott a bloggerkedés (vagy az élet, ezt nem tudhatjuk), mondjuk előtte keveset beszéltem, de akkor is azt gondoltam ám, hogy mindent jobban tudok, és akkor is az volt az életcélom, hogy mindenkit lenyűgözzek. És egyébként nem gondolom, hogy ez baj lenne, mármint az elismerésigényem, például őszintén bevallom, hogy idén főként azért gyártottam kézzel készült marcipános-narancsos, gesztenyés-rumosmeggyes, pillecukros, aszalt gyümölcsös és fehércsokikrémes bonbonokat otthonomban, mert csodálatra és elismerésre vágytam, és szerintem mindenki jól járt: szeretteim és kollégáim finom bonbonokat kaptak, én meg megfelelő mértékű csodálatot és elismerést, win-win.

Visszatérve a bloggerkedésre, nem is tudom. Elismerés meg dicséret úgy igazán nem jön belőle, mióta nincsenek kommentek. Az a régi előítélet, miszerint az ír blogot, akinek nincs élete vagy barátai, nem hiszem, hogy igaz lenne rám. Max azért írok még blogot, mert szeretek írni, és arra jelen pillanatban (még mindig) nincs megfelelő élethelyzetem vagy tehetségem vagy kitartásom vagy időm vagy motivációm (nem tudom), hogy igazából írjak, mittudomén, novellákat vagy ponyvaregényeket, és ez a blog erre kiváló. Lehet ideírni mondatokat, én meg szeretek mondatokat írni. Írhatnék ismeretterjesztő irodalmat vagy szakmai blogot vagy, ha már itt tartunk, szakmai cikkeket kutatásokról, én azonban hülyeségeket akarok írni, mit tegyünk.

Ironikus, hogy pont azon gondolkodtam legutóbb, hogy á, már mindent leírtam, és lehet, hogy simán abbahagyom a blogolást holnap vagy holnapután vagy jövőre, de most dacból folytatom, mert: majd én eldöntöm, jó? Hogy mikor hagyom abba és miért. Nem kényszerből akarom, valaki más nemtörődömsége miatt, magyarázat nélkül, hanem rendesen, ahogy a nagyok, egyre ritkábban, egyre semmitmondóbban írni, aztán szép fokozatosan behalni, mint a virág, melyen titkos féreg foga rág, nem tudom, miért ez a sok Petőfi, sose bírtam különösebben. Szóval, nem tudom, meglátjuk, mi lesz.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása