Talán tévedtünk mi ott

Csütörtökön engem túl sok benyomás ér a szigeten, érthetetlen okból már kora délután öreg punknak neveznek*, ingyen sörhöz és lángoshoz jutok, filozófusok a 'hűség' szót celluxozzák rám**, kiderül, hogy ha nincs kedvem gólyalábon járni, akkor nem vagyok party-arc, és végignézem a terveim közt szereplő összes koncertet.

Szóval ugrabugrálok a nagyszínpad előtt a második sorban a Public Image Limited koncertjén, Johnny megfelelően lenyűgöző jelenség a hülye hajával, a nyakkendőjével és az összes túljátszott gesztusával egyetemben (itt az indexen vannak jó fotók), én meg azon csodálkozom, hogy milyen biztonsággal ácsoroghatok itten teljesen elöl kisszoknyámban, szandálkámban, mentás-rebarbarás ásványvizemmel, még csak meg se löknek egyszer se. Az égegyadta világon semmi nosztalgia vagy ilyen-olyan régi dicsőség előrángatása nincsen ebben a koncertben, csak klassz zene folyamatosan hülyéskedő énekessel, nem kellett hozzá meghatottan ismernem régi slágereket, itt és most szólt jól. Aztán igazán sokat a Qualitons koncertjén ugrálok, ami még mindig nem igénytelen retrónosztalgia, hanem wow, megszámlálhatatlan fiatalember mindenféle húros, ütős és fúvós hangszerekkel, meg a Kovács Kati, akinek nem csupán megdöbbentően jó hangja van, hanem egy akkora sarkú cipőben szaladgál a színpadon, amiben én a többhavi gyakorlás ellenére sem lennék képes még a konyháig se elmenni. Kovács Kati felkonferálja vendégét azzal, hogy "a következő számhoz hadd köszöntsek a színpadon egy fiatal, tehetséges művészt" és bejön a Lovasi András, ezen viszonylag sokáig röhögök. Kovács Kati újrahangszerelve, hallgassuk. És akkor még Tereskova, aki iszonyatosabb, mint valaha, hülyepicsább, mint valaha, háromszor mutatja meg a mellét, fodor, csillám, elviselhetetlen visítás, hát szóval a szokásos. Ja, meg jártamban-keltemben belehallgatok a Faithlessbe is, ha már egyszer a futós zeném, úgy fél füllel hozzák a megnyugtató színvonalat.

*Így:
Huszonéves önkéntes srác: - És, milyen koncertre mész?
isolde: - A PiL-re.
srác: - Az mi?
isolde: - A Johnny Rotten zenekara.
srác: - Az ki?
isolde: - Egy öreg punk.
srác: - Akárcsak Te?
isolde: - ? ??? ?? ??

**Az Új Akropolisz szerencsekerekén kipörgethetsz magadnak egy Erényt, amelyet hozzá tartozó idézettel együtt igény szerint papírcsíkon a csuklódra celluxoz a filozófuskülsejű fiatalember, és ez engem valamiért minden évben mérhetetlenül szórakoztat.

Kérlek titeket, most szóljon az, akinek kóla kell

"Újra összeáll a Cseh Tamás?" - ilyeneken röhögök, meg a pszichiátriáról vitatkozom egy újságíróval, vázolva neki a neokraepelinista álláspontot, egyúttal megingatva benne (de ő kezdte, nem én), a másik oldalamon meg egy olyan csaj ül, aki 3 hónapot volt Ko Phanghanon, vele a "tudod, ott Thong Salában jobbra a kereszteződésnél..." c. dumát nyomjuk, és akkor van még valami angolul beszélő molekulárisbiológus fickó is, akitől amikor megkérdezem, hogy "do you know where my husband is?", azt feleli, hogy "he's drunk", és ekkor van délután négy óra. A sör megrázza a szánkat, ettől a jelenlévők nyomban oknyomozó újságírásba kezdenek és tényfeltárják a jelenség magyarázatát (statikus elektromosság, hosszú műanyag zacskóban tárolt műanyag poharak). Az idei fesztiválok slágere nyilvánvalóan a rézangyal 55 %-os meggypálinka, és mondhatnám azt, hogy a Cseh Tamás emlékkoncert még négy vagy öt pohártól sem lesz jobb, de valójában sokkal jobb lesz, én legalábbis régen röhögtem ennyit a Palya Beán. A koncert, az hatkor kezdődik azzal, hogy a Kistehén eljátssza a Budapest c. számot, akkor hátranézek és megszemlélem a közönség arcát, senki nem ugrál, tapsol, vagy nevet, hanem életkortól és hovatartozástól függetlenül mindenki ugyanazzal a gyanakvóan-döbbenten összehúzott szemmel ácsorog, minden arcra az van írva, hogy ez meg miazúristen. Minden átszereléskor beszélgetnek a fellépőkkel arról, hogy neked milyen személyes élményed volt a Cseh Tamással, várom, hogy mikor hangzik el vajon először, hogy ezek a dalok egy életérzés (a 20. percben) és az, hogy a lemez megvásárolható a színpad jobb oldalánál (a 90. percben). Egyszer jövök kifelé a tömegből, nem tudom, mi szól éppen és mi van írva az arcomra, egy ötven körüli úr mindenesetre megveregeti a vállam és nagyon együttérzően közli, hogy "látom, neked is tetszik".

Van mondjuk három-négy jó pillanat, a Balaton-féle Cseh Tamások meg mondjuk a Harcsa Veronika saját száma kb., és nagyon meg akarjuk várni a Quimby-t, mégis, Kis Tibor, hátha, de nem sikerül, mert úgy 11 óra tájékán Szabolcs elkezdi magyarázni, hogy miért nem megyünk már el máshová, belül maradtunk az eseményhorizonton, sose jutunk ki innen élve, mondjuk nem véletlen, hogy korábbi években messze elkerültem a világzene színpadot, fekete lyuk. Végül kiszabadulunk, aztán táncolunk különböző helyeken rosszabbnál rosszabb zenékre (de olyanokra kell gondolni, hogy drum and bass meg reggae), aztán hazajövünk. Én nagyon régen röhögtem ennyit a szigeten.

I'm uncertain: were there more than a thousand flowers?

Elég régóta terveztem már, hogy elmegyek a csücsökbe, pár hónapja, csak persze sose volt időm. A térkép csücskében van ugyanis az Asztalfő, a Soproni-hegység legmagasabb pontja (551 m, nem röhögni), szinte végig a vasfüggöny túraútvonalon kell menni, amit imádok, és Brennbergből kell indulni, amit szintúgy. Majdnem nem mentem ma sem, mert délelőtt szakadt az eső, de aztán fél 12-kor elállt és nagymamám magabiztosan közölte, hogy ma már nem fog többet esni. Gondoltam, fú, ezek a falusi nénik biztos tudják a felhők állásából meg az ízületeikből, akkor biztosan így van, úgyhogy hasonló magabiztossággal elindultam a buszmegállóba, persze, később kiderült, hogy nagymamám a tévé időjárásjelentéséből szerezte az információt, de igaza lett. Az ábrán piros csíkkal szemléltetem az útvonalam gyalogos részét.

Tehát busszal Brennbergbe, ki a határig, aztán jobbra a határ mentén végig, ott hamarosan lesz a Magasbérc-kilátó, kicsit átverés, mert a környező fák már túl magasak, a kilátó meg alacsony, úgyhogy nem igazán látszik a távoli horizont, de vannak padok. Szintén erre (is) vannak a bükkfák, amelyeknek a kérgébe anno a vasfüggöny mentén járőröző katonák belevésték unalmukban a nevüket, csajuk nevét, stb. Mint az illusztráció is mutatja, Simon L-nek (lol) ez az utolsó szoli, Illó Sándornak viszont még négy nap.

Vadul termő szederbokrok, harangvirág, zord ősfenyves, meg sejtelmes bükkös meg cuki nyírfaerdő páfrányokkal, bármelyik simán elmenne egy Gyűrűk ura-filmbe. Az Asztalfő az mondjuk konkrétan egy asztal (képünkön).

Később van egy pont, ahol konkrétan majdnem eltévedek, vagyis nem tudom, merre kell menni tovább, ilyenkor persze mindig vissza lehet menni oda, ahonnan jöttem, de az azért elég kínos, szóval addig szerencsétlenkedem a régi térkép, a kissé lazán felfestett jelzések meg a nap állása segítségével, amíg rájövök. Aztán már csak további gyönyörű fenyvesek meg napsütötte irtások, a végén kiér az ember a Fehér-úti tónál, és ha épp lekéste a buszt, akkor napozhat a padon ötven percet a következőig, addig megeheti a túrós táskáját és hallgathat Cibo Matto-t (innen a cím), majd ihat elviteles Illy jegeskávét a Széchenyi téren, ha még el bír menni a pultig.

Én úgy 17-18 km-t saccolok*, de sajnos a térképről nem tudom, hogyan kell kiszámolni úgy, hogy ne csak a légvonalat, hanem a szintemelkedéseket meg a lejtőszöget is számítjuk, az interneten pedig szintén nem találtam ilyen opciót. Igen sajnálatos.

*Update: közben Charles küldött két hasznos linket is, a pedometert meg a futótérképet, kb. ugyanazt tudják, szerintük 15 km az útvonal. Most azon gondolkodom, nekiálljak-e feltölteni az útvonalamat és a kapcsolódó fotókat és megjegyzéseket az internetre, vagy valójában fölösleges feltölteni az egész Világot az Internetre.