"Újra összeáll a Cseh Tamás?" - ilyeneken röhögök, meg a pszichiátriáról vitatkozom egy újságíróval, vázolva neki a neokraepelinista álláspontot, egyúttal megingatva benne (de ő kezdte, nem én), a másik oldalamon meg egy olyan csaj ül, aki 3 hónapot volt Ko Phanghanon, vele a "tudod, ott Thong Salában jobbra a kereszteződésnél..." c. dumát nyomjuk, és akkor van még valami angolul beszélő molekulárisbiológus fickó is, akitől amikor megkérdezem, hogy "do you know where my husband is?", azt feleli, hogy "he's drunk", és ekkor van délután négy óra. A sör megrázza a szánkat, ettől a jelenlévők nyomban oknyomozó újságírásba kezdenek és tényfeltárják a jelenség magyarázatát (statikus elektromosság, hosszú műanyag zacskóban tárolt műanyag poharak). Az idei fesztiválok slágere nyilvánvalóan a rézangyal 55 %-os meggypálinka, és mondhatnám azt, hogy a Cseh Tamás emlékkoncert még négy vagy öt pohártól sem lesz jobb, de valójában sokkal jobb lesz, én legalábbis régen röhögtem ennyit a Palya Beán. A koncert, az hatkor kezdődik azzal, hogy a Kistehén eljátssza a Budapest c. számot, akkor hátranézek és megszemlélem a közönség arcát, senki nem ugrál, tapsol, vagy nevet, hanem életkortól és hovatartozástól függetlenül mindenki ugyanazzal a gyanakvóan-döbbenten összehúzott szemmel ácsorog, minden arcra az van írva, hogy ez meg miazúristen. Minden átszereléskor beszélgetnek a fellépőkkel arról, hogy neked milyen személyes élményed volt a Cseh Tamással, várom, hogy mikor hangzik el vajon először, hogy ezek a dalok egy életérzés (a 20. percben) és az, hogy a lemez megvásárolható a színpad jobb oldalánál (a 90. percben). Egyszer jövök kifelé a tömegből, nem tudom, mi szól éppen és mi van írva az arcomra, egy ötven körüli úr mindenesetre megveregeti a vállam és nagyon együttérzően közli, hogy "látom, neked is tetszik".
Van mondjuk három-négy jó pillanat, a Balaton-féle Cseh Tamások meg mondjuk a Harcsa Veronika saját száma kb., és nagyon meg akarjuk várni a Quimby-t, mégis, Kis Tibor, hátha, de nem sikerül, mert úgy 11 óra tájékán Szabolcs elkezdi magyarázni, hogy miért nem megyünk már el máshová, belül maradtunk az eseményhorizonton, sose jutunk ki innen élve, mondjuk nem véletlen, hogy korábbi években messze elkerültem a világzene színpadot, fekete lyuk. Végül kiszabadulunk, aztán táncolunk különböző helyeken rosszabbnál rosszabb zenékre (de olyanokra kell gondolni, hogy drum and bass meg reggae), aztán hazajövünk. Én nagyon régen röhögtem ennyit a szigeten.