War is not the answer, for only love can conquer hate

2010.08.28. 15:14 - címkék: -

Van pár területe a pszichiátriának, ami engem totál hidegen hagy, és az egyik ilyen az igazságügyi pszichiátria. Ez a hír most mégis elkezdett kicsit érdekelni, főleg inkább azért, mert az elkövető egy pszichiáter, és a beszámíthatóságot korlátozó kóros elmeállapotát (állítólag) a betegeitől hallott történetek váltották ki. Úgyhogy most el is mesélem. Természetesen a pszichiáterek mind zakkantak, mint az közismert, de hogy megzakkanhat-e annyira egy pszichiáter a betegei történeteitől, hogy kiirtson egy fél katonai támaszpontot, ez azért egy érdekes kérdés.

A tavalyi Fort Hood-i lövöldözésről van szó, ahol a támaszpont egyik dolgozója egyszercsak fegyvert kapott elő és 10 perc alatt gyorsan agyonlőtt katonatársai közül 13 embert, meg 32-t megsebesített. Allah Akbar felkiáltással mindezt. Aznap reggel elajándékozta a bútorait és pár példányt a Koránból a szomszédainak. A fickó (Hasan nevű) a támaszponton dolgozó katonai pszichiáterek egyike volt, és nem halt meg a lövöldözésben, hanem jelenleg folyik a pere, amelyben halálos ítélet is felmerül. A védelem szerint Hasan nem volt beszámítható, mert kóros elmeállapotban volt, mert másodlagos posttraumás stressz zavarban szenvedett, amelyet az általa kezelt katonák durva háborús sztorijai okoztak. (Természetesen létezik összeesküvéselmélet is, amely szerint nem egyedül dolgozott, segítői voltak, ki áll emögött, stb., de ezzel itt ma nem foglalkozunk.)

Az amerikai jogrendről persze fogalmam sincsen, Magyarországon a Btk-ban az van, hogy "nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában - így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban - követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék." Ami ebből fontos, hogy a beszámíthatóság nem egy embernek a jellemzője, hanem mindig csak egy adott bűncselekményre vonatkozóan adható meg: skizofréniában, személyiségzavarban, szellemi leépülésben szenvedő ember amúgy simán beszámítható, csak akkor nem, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve, hogy ne fogja fel, éppen mit tesz. Ugyanígy pszichiátriai diagnózissal nem rendelkező ember is lehet beszámíthatatlan adott bűncselekményt illetően, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve. A törvényben ugyan szerepelnek a leggyakoribb diagnózisok, de énidegen cselekedetekhez vezető tudatzavart, rövidzárlati cselekményt "sima" súlyos pszichés terhelés is okozhat (olyanokra kell gondolni, amikor Mari nénit ötven évig naponta borzalmasan megveri alkoholista férje, Mari néni egy kedd este fejbecsapja a baltával, majd elsétál a rendőrségre, bevallja, és közben mintha fel se fogná, mi történik éppen.) A kóros indulatot, rövidzárlati cselekményt a legnehezebb utólag bizonyítani. Jaés nem beszélve arról, hogy (legalábbis itthon) olyan is van, hogy 'korlátozott beszámíthatóság', amikor meg volt ugyan az ember őrülve a bűncselekmény idején, de azért nem teljesen, csak kicsit, így a büntetése nem marad el, de enyhíthető.

A poszttraumás stressz zavartól (PTSD) mondjuk eleve nem szokás beszámíthatatlanná válni, a másodlagos poszttraumás stressz zavarnak meg a létezése is kérdéses. A PTSD nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki olyan eseményt él át, ahol az élete vagy a testi épsége súlyosan veszélybe kerül és utána ezt ismételten újraéli, ezzel álmodik, ébren is látja maga előtt, és ettől nagyon szenved, nem tud aludni, dühkitörései vannak, szorong, nem tud koncentrálni, a világ többé nem biztonságos hely. Autóbaleset, megerőszakolás, meg különféle természeti katasztrófák, földrengés, árvíz, és háborúk szoktak a kiváltó események lenni.

Aztán van az a jelenség, amikor a traumatizáltak elmennek a pszichiáterhez és elmesélik a szörnyű történeteket. Leírták, hogy traumatúlélőkkel dolgozó segítőkön megjelenhetnek a PTSD-hez hasonló tünetek, az eseteknek mintegy 4 %-ában: vagyis a segítők (pl. pszichiáterek) nem tudnak szabadulni a szörnyű történet emlékétől, és elkezdenek ők is az adott árvízzel, autóbalesettel és háborúval álmodni meg arra gondolni, szoronganak, dühkitöréseik lesznek, ésatöbbi. Egyes szerzők szerint ez a másodlagos traumatizáció valójában "nem egy betegség, hanem csak az orvos reakciója a történetekre", minket azonban kevéssé izgat, hogy betegségnek, tünetegyüttesnek, jelenségnek vagy reakciónak nevezzük-e, mivel nem hiszünk az ilyen megkülönböztetésekben már eleve. Az alábbi cikk szerint az ilyen tünetek okai: a nem megfelelő képzettség, az áldozatokkal való azonosulás, az elégtelen munkahelyi támogatás, és az elégtelen támogatás a család, barátok részéről. A védelem szerint tehát Hasan hallgatta-hallgatta a PTSD-s amerikai katonák háborús élményeit, gondolom, borzalmasabbnál borzalmasabbak, meg a bűntudatukat, meg hogy miket tettek ők. Egy ponton Hasan jelezte a feletteseinek, hogy szerinte a betegei háborús bűnöket követnek el, mert pl. civileket bántanak, ilyesmi, és hogy ezt ki kéne vizsgálni, de azok nem akarták kivizsgálni. Ebből gondolhatjuk, hogy a sztorikban az áldozatokkal azonosult, ahol az áldozat nem a rendelőben ülő szegény amerikai katona volt, hanem az, akit a rendelőben ülő szegény gonosz amerikai katona lőtt agyon a múlt hónapban Afganisztánban. Aztán addig-addig azonosult, míg fegyvert ragadott.

Nem fogom itt megmondani a tutit, ne számítsunk rá, hogy okosabb vagyok az amerikai katonai igazságszolgáltatás ügyvédeinél és igazságügyi pszichiáter szakértőinél, mittudomén, képes volt-e Hasan a cselekmény következményeinek felismerésére az adott pillanatban, és ha nem, akkor ez a szörnyű történetek miatt volt-e. Illetve, hogy ha Hasan úgy érezte, hogy háború van, és ő nem az amerikai katonák oldalán áll, akkor az egy betegség-e.

Az is egy kérdés persze, hogy ha a csávó ennyire nagyon rosszul volt már, akkor hogyhogy senkinek nem tűnt fel, például a pszichiátereknek, akikkel együtt dolgozott. Szerencsére én rengeteget dumálok a kollégáimmal, szerintem észrevenném, ha (a szokásosnál jobban) megbolondultak volna, és a munkakörnyezetemben hagyományosan működő, időnként enyhén paranoid színezetű kiterjedt pletykahálózat is kiváló védelmet nyújt a hasonló esetek ellen. Természetesen a magyar néplélek eleve különbözik az amerikaitól, kiborulás esetén mi valamivel kevesebbet lövöldözünk és többször leszünk inkább simán öngyilkosok. Mindenesetre ez a másodlagos traumatizáció ettől függetlenül is egy érdekes kérdés: hogy mit árthatnak nekünk a történetek. Hogy történeteket hallgatni sem veszélytelen.

Azon gondolkodtam még, hogy persze, tökéletesen fel szoktam ismerni magamon, amikor van az a pont, hogy nem bírok több szörnyűséget, pedig nekem nem is kell lövészárkokról meg árvízről hallgatni, hanem inkább családon belüli erőszakról meg gyermekbántalmazásról meg szeretteink haláláról. Amúgy szerintem könnyebb lenne háborúról meg árvízről hallgatnom, most nem azért, azok elég távoli dolgok, azok másokkal történnek meg, meg a híradóban, meg a filmekben. De tudom, hogy pl. véges számú történetet kell végighallgatnom szeretett férjek és testvérek elvesztéséről, hogy elkezdjek irracionális mértékben aggódni a férjem meg a húgom életéért, és véges számú családon belüli erőszak áldozatát kell végighallgatnom ahhoz, hogy idegbeteg legyek. Szerencsére az idegbeteg nálam kimerül annyiban, hogy zsörtölődöm, húzom a számat, blogbejegyzésekben nyafogok és a reggeli kávém előtt nem lehet hozzám szólni, és mindig hamar meggyógyulok egy kis szabadságtól vagy szerelemtől vagy erdei sétától vagy ruhavásárlástól vagy napsütötte réten heverészéstől*, szóval szerintem egyelőre nem fenyeget szekunder PTSD, de azért úgy meg tudom érteni a jelenséget.

A forrásom: az egész sztorit a Medscape Psychiatry-ben olvastam, itt, de csak regisztrációval nézhető. A cím egy Marvin Gaye-dal, de igazából a Middlemanből idézem, Noser mondja Wendynek, amikor az el akarja venni a gitárját, hogy leüssön vele egy szuperszámítógép által manipulált agyú maffiózó emberszabású majmot.

*Gondolkodtam, hogy ideírjam-e a rézangyal 55 %-os meggypálinkát, de nem fizet nekem a rézangyal a reklámért, valamint akkor még egy külön bekezdést kellene szentelnem az alkoholizmusnak is, és hová vezetne az.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása