Még több értelmetlen okoskodás

2010.04.10. 21:44 - címkék: - 22 komment

Az oversharingről szóló előadás az meg nem elégítette ki a kíváncsiságomat sajnos, mivel, mint megtudtam dr. Síklakitól, oversharing alatt csupán azt értjük, amikor az ember túlzott mélységben tárulkozik fel blogján vagy más internetes oldalon, például a családi szennyest vagy szexuális életét teregeti ki. Engem nem ez érdekel, különben is, szerintem az önfeltárás mélysége túlságosan kultúra-, kor- és kapcsolatfüggő ahhoz, hogy meg lehessen mondani, mi a "normális" és mi az "over". Nem az érdekel, amikor túlzottan mélységesen osztunk meg amúgy tabu vagy titkos dolgokat, hanem a "mennyiségi" dimenzió, amikor sok, amúgy megosztást nem érdemlő élményt öncélúan, csupán a megosztás élménye kedvéért nyomatunk a netre. Meg is kérdeztem az előadót, hogy szerinte ha én végigtwitterezek egy átlagos hétköznapot a telefonommal, és leírom, hogy most felszálltam a villamosra, most leszálltam, jé, egy mókus, akkor az oversharing-e vagy sem, azt mondta, szerinte az. De nem mondott róla többet, úgyhogy elmesélem a tökéletesen légből kapott ötleteimet ezzel kapcsolatban.

Élményeket megosztani jutalomértékű, legalábbis nekem a múltkor azt mondták, hogy a közös figyelmi helyzetekben, amikor meglátok egy kutyust, szólok a másiknak, hogy nézd, kutyus, és utána együtt nézzük a kutyust, akkor a jutalomérzéssel kapcsolatos agyterületeink aktiválódnak. Vagy gondoljunk arra, hogy milyen egyedül utazni meg múzeumba menni, és mennyivel jobb, ha lehet a másiknak mutogatni, hogy fú, nézd, ott az Eiffel-torony, meg nézd, milyen klassz ecsetkezelés. Nahát, az internet meg végtelen lehetőséget nyújt arra, hogy sohase kelljen egyedül néznünk a kutyust, mert ha épp nincs ott senki, akkor beleírjuk a blogunkba, lefényképezzük és feltesszük a tumblr-ünkre, twitterelünk róla, meg amit még kell, és akkor megosztjuk másokkal és az jutalom és öröm. De minden, ami jutalom, azt úgyis túlhasználjuk, sok sütit eszünk, kokainozunk, satöbbi, így ezt is: azzal, hogy minden nyomorult dolgot öncélúan, csupán a megosztás kedvéért megosztunk, azzal drogozunk. Ugye, világos, hogy ez akkor megy jól, ha az olvasók viszonozzák. Ha bekommentelik, hogy hű, de aranyos kutyus. Ha azt kommentelik be, hogy te hülye vagy, vagy hogy "első", vagy flame-elnek vagy offtopicok, akkor elcseszik a megosztás örömét, és akkor dühösek leszünk, mintha otthon derülne ki, hogy rossz heroint adott el nekünk a díler.

És akkor szép lassan rászokunk arra, hogy mindent megosztunk mindenkivel, de nem egy vagy két emberrel, hanem hatmilliárddal, és kitartott kézzel fotózzuk magunkat csókolózás közben és kritikátlanul nyomatjuk csecsemő gyermekünk tisztábatevéséről készült fotókat a netre, és azon gondolkodunk nyaraláson, hogy "jé, egy birka, ezt majd beleírom a blogomba" (megtörtént eset), és akkor szép lassan eltűnik vagy kevés lesz az átélés öröme és marad csak a megosztás öröme. És mivel nem használjuk, így elmúlik az a képességünk, hogy tudunk egyedül is átélni dolgokat. Elcsökevényesedik, mint a kislábujjunk, és nem lesz olyan szó, hogy oversharing, max olyan, hogy undersharing. Aztán, ha meglesz hozzá a technológia, akkor majd nem lesz szükség billentyűzetre, hanem valami neurális interface-en keresztül egyből nyomathatjuk a kollektív tudatba a látókérgünkből a kutyust, ami nem tudom, örömet fog-e még okozni bárkinek. És utána lesz az, hogy az emberiség egyetlen hatalmas organizmussá válik, aminek az egyes emberek csak az érzékszervei. Aztán ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek.

Szóval ezen merengtem, amikor unalmas volt az előadás, aztán megkérdeztem az előadótól azt is, hogy mit mond arról a szakirodalom, mennyiben befolyásolja az oversharing a közvetlen átélést, a szubjektív élményt, de azt mondta, nincs ilyen szakirodalom. Esetleg utána is nézhetnék, de most nincs kedvem.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította