Főleg Lébény

2010.03.05. 13:56 - címkék: - 38 komment

Jó, elárulom, mitől vagyok mostanában megzakkanva, és ezen fogunk most itt lelkizni. Jól vagyok, mostanában többnyire szeretem a munkámat is, a képességeimhez mérten persze messze túl sokféle dolgot csinálok megint egyszerre, de ezt már megszokhattam volna, járok az új edzőterembe, az idő jó, sokat nevetünk, meg kicsit nyughatatlan vagyok, nem találom a helyemet, honvágyam van Sopronba és kicsit mindig az az érzésem lesz, hogy nem vagyok a helyemen vagy várjál, én nem is erre akartam jönni vagy én nem ilyen lovat akarok, anyám. Dehát akárhova megyek, ez az érzésem lesz, tehát jobb is, ha megszokom.

Mert az volt a(z egyik) tervem az Életre, hogy feljövök Budapestre, itt egyetemre járok, esetleg szakvizsgáig maradok, aztán esetleg néhány évet külföldön töltök, végül dunántúli kisvárosba költözöm. A következő tervem az volt, hogy a második szakvizsgámig maradok. Olyannyira, hogy a lakcímkártyámon jelenleg is Sopron szerepel, mert nem vagyok hajlandó Budapestre bejelentkezni, végtére is csupán 14 éve élek itt átmenetileg. Nekem az az eredeti elképzelésem az életemről, hogy kisvárosban élek, ahol gyalog vagy biciklivel lehet közlekedni, ahol átlátható a helyi politika és legalább az illúziója megvan az embernek, hogy némi befolyással lehet az eseményekre, ahol ha kimész az utcára, ott hamarosan kezdődik egy erdő fákkal, van egy kertem, verandám, a munkaidő végeztével befejezem a munkát, és kekszet sütök vagy írom a regényemet. De persze, már akkor sem voltam normális, mert alighogy a korabeli soproni fiúm elkezdte magyarázni, hogy diploma után akkor összeköltözünk Sopronban, rögtön előálltam fényes karrierterveimmel, amelyek a székesfővároshoz kötnek. Végülis itt ragadtam és nem mentem vissza, se másik kisvárosba, hanem túlmentem Lébénynél (az úgy van, hogy ha Budapestről Sopronba mész, akkor Győrnél kell lejönni az autópályáról és ha ott véletlenül túlmész a letérőn, akkor Lébénynél lehet legközelebb lejönni, de ha Lébénynél is véletlenül túlmész, akkor legközelebb már a határ jön). Azért ragadtam itt, mert itt akartam maradni, mert egy csomó dolog tényleg megtetszett, és ha most fognám a cókmókomat és valahogy rávenném a férjemet és Sopronba költöznénk, akkor az szörnyű lenne, akkor sírnék az itteni életem és a barátaim és az edzőtermem és az intellektuális közegem után. Rengeteg minden hiányozna, ülnék a verandámon (nem tudom, miből vettem verandát, de tételezzük fel, hogy valamiből) és siránkoznék.

Nincs döntéshelyzet, nem költözünk vidékre. Csak hát ez meg volt nekem ígérve, én megígértem magamnak 18 éves koromban, hogy "jól van, ha itt befejeztük, amiért jöttünk, akkor utána hazamehetsz", és ha minden jól megy, idén a pszichoterapeuta szakvizsgámmal begyűjtöm az összes papírt, amit eredetileg begyűjteni terveztem. És utána nem fogok hazamenni. Mert túlmentem Lébénynél és most egy jó ideig nincs letérő, és saját, szabad elhatározásomból maradok itt. Csak közben vádlóan szipogva megkérdezem magamtól néha, hogy "dehát azt ígérted, hazamegyünk", és akkor bűntudatosan, mert nem tartottam be az ígéretemet, mert nem megyünk haza, veszek magamnak ruhákat vagy hülyeségekkel szórakoztatom magam. Még egy kicsit maradunk, de nézd, addig itt ez a szép cipő, gyakorolj egy kicsit járni benne, vagy nézd, itt milyen szép szoknyákat lehet kapni, gyere, kilakkozhatod a körmödet.

Kisfókánál olvastam ezt egyszer (konkrétan itt), hogy "mikor rájössz, hogy tulajdonképpen hosszú éveken át félrevágytál, & nem is új cipőre, szoknyára, még egy fülbevalóra, a Dolce Vita kétlemezes dévédéjére vagy egy két ünnep közötti párnapos fürdőkúrára vágysz úgy istenigazából, még csak nem is két gyerekre, három szobára, négy kerékre, társadalmi megbecsülésre, barátok tiszteletére & az új regényed második kiadására, mert ezek csak rutinok, megszokások. Hogy az ilyen előbbrejutási kényszer, a javak, ismeretségek vagy csak tudás vágása hűvös halomba nem jelent gyógyírt a sebedre, inkább olyasmi, mint a leukoplaszt". Nekem hiányzik az erdőszélem meg hiányzik az, hogy álmodozzak és fikciót írjak, meg legfőképpen hiányzik az a fajta életfelfogásom, amikor még nem önkényes és emberek által kitalált címek és skálák alapján kellett mérni magamat. Végülis a filmek, könyvek, bloggerkedés, ruhavásárlás legalább nem káros, hanem elég jó leukoplaszt. Végülis megérthetném, hogy egyszerre csak egy életet lehet élni, és amit választottam, az van, és ne sírjak az után, amit nem választok. Végülis még annyira fiatal vagyok, hátha egyszer megértem.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította