Nyafogás vagy nem nyafogás

2010.01.23. 22:24 - címkék: - 8 komment

Komolyan úgy kezdtem ezt az évet, hogy rájöttem, hogy én magamtól jöttem ide, és érdekel, amit csinálok és szeretem, és akkor akár tölthetem ezzel is az időmet, és tulajdonképpen minek annyi pénz. Szeretek a betegekkel foglalkozni, érdekel, lelkes vagyok. Szeretek okosodni, érdekel, lelkes vagyok. Rájöttem valamikor az elmúlt hónapban arra is, hogy az, hogy nincs professzorcsaládfám és egy nyafogó vagyok, semmilyen szinten nem ürügy arra, hogy lustán vagy nem a képességeimhez mérten végezzem a munkámat, hagyjuk már ezt a hülyeséget, túlléptem ezen és ettől kedvem lett hozzá. Rájöttem, hogy az, hogy nem vagyok szuperokos, szintén nem kell, hogy izgasson, ilyen vagyok, ez van, attól még élvezhetem. Utánaolvastam, meghallgattam, szabadnapomon kongresszusra mentem, péntek délután este tízig járok egy képzésbe, nem láttam az Avatart, a Dr. Parnassust, a Moont, a Sherlock Holmest, és semennyire nem zavar, mert ha én képzésbe akarok járni mozi helyett, azzal sincs semmi baj. Próbáltam elmagyarázni apukámnak, aki most valami harcos keleti sportot tanul éppen újonnan, hogy én szeretnék taijizni, de nincs rá időm, amit szemmel láthatóan egy percig sem hitt el. Megint érdekelt a munkám, és élveztem, hogy tudok dolgokat, és élveztem, hogy nem tudok dolgokat és utánanézhetek és megtanulhatom, és most nem hatásvadász vagyok, hanem tényleg.

Úgy két hét után tűnt fel, hogy nem, nem nézhetek utána és tanulhatom meg, mert nincs rá időm, sohasem leszek elég alapos, mert nem fér bele, mert nem kedvez a rendszer. Akkor úgy döntöttem, hogy jó, rendben, nem kedvez, én márpedig győzni fogok és egész könyveket fogok elolvasni, angolul, mert érdekel, és rendesen fogom csinálni akkor is, mert szarul csinálni nem élvezet. Rám bíztak két rendszeres feladatot, mindkettőt hetente kell csinálni ugyanaznap délelőtt ugyanabban az időpontban, elővettem asszertivitásom csúcsát, elmagyaráztam az illetékesnek, hogy én egy darab beosztott vagyok és egyszerre nem tudok két helyen lenni és a fizika mai állása szerint irreális két, egyszerre, más emberekkel és helyszínen végzendő feladatot bízni egy emberre, és nem az én dolgom, hogy ezzel megküzdjek, hanem a munkáltatómé, mert ez nem stressz vagy pszichés terhelés vagy egyéb lelki dolog, hanem fizika. A legnagyobb meglepetésemre nem sikerült ezt az információt átvinnem, úgyhogy hosszas telefonálgatás és kollégákkal való cserélgetés árán megoldottam. Azért oldottam meg, mert kedvelem azt, aki rám bízta, és tudom, hogy neki is nehéz, és ugyanezért segítettek nekem megoldani a kollégák, mert kedvelnek, és tudják.

Oké, akkor a rendszer adott, nézzük meg, tudok-e benne változni, mert ezt akarom csinálni, amit most, mert érdekel, lelkesedem, rendesen akarom csinálni, fejlődni akarok benne, akkor majd coacholom magam, beosztom az időmet, ügyes vagyok, meg tudom csinálni, I'm a leaf on the wind, watch how I soar.

Úgy három hétbe telt, mire rájöttem, hogy nem biztos. Hogy itt vagyok basszameg lelkesen, kipihenten, érdekel, akarom, és nem ezen múlik, és korábban számtalanszor voltam én a hibás, rinyáltam, pótcselekedtem, bloggerkedtem, neurotikuskodtam, duzzogtam, de most, ebben a három hétben nem én vagyok a hibás, hanem ezt így nem lehet rendesen csinálni. Persze, meg fogom tenni a tőlem telhetőt, átszervezem, csoportosítom, nemet mondok, elrejtőzöm, kikapcsolom, I'm a leaf on the wind, de egyrészt nem fog nagyon sokat segíteni, másrészt meg milyen már, hogy nekem kell itt passzív-agresszívkodni, trükközni, elbújni csupán azért, mert dolgozni szeretnék.

Vannak azok a filmek, amikről anyázva jövök ki, mert annyira jó lehetett volna, és miért kellett valami hülyeséggel elcseszni, benne volt egy klassz mozi lehetősége, és fájdalmasan félresikerült, most ezt érzem a rendszerrel is, a téma klassz, a lelkesedésemet visszaszereztem, benne volt egy klassz mozi lehetősége, és hülyeségekkel csesszük el. Persze, ki mondta, hogy az élet egy jó film, és ki mondta, hogy direkt élvezetet kellene okoznia a munkának, tegnap is láttam, ahogy az útépítő munkások a mínusz ezer fokban törték föl a betont, nekem meg nem kell ötkor kelnem és kátránygőzt belélegeznem, ami klassz. Vissza kellene mennem egy lépcsőfokot a Maslow-piramisban, van pénzem kajára, szeretem a férjemet, vannak barátaim, mindkét szememmel látok, mit foglalkozok ilyenekkel, hogy lelkesedem meg érdekel meg jól akarom csinálni, luxus, hübrisz, ki dumálta tele a fejemet ezzel a hülyeséggel, mikor. Direkt adaptív volt a szociális fóbiám meg a teljesítményszorongásom, szépen eléldegéltem volna azzal a titkos hittel, hogy én nem vagyok elég jó és kész, ennyi. Az a sok hülye önreflexió, meg pszichoterápia, meg a körülöttem lévő emberek, akik megtanítottak rá, hogy mire vagyok alkalmas. Ahelyett, hogy elmentem volna a soproni könyvtárba dolgozni, fonott copfom lenne festetlen ősz szálakkal, gyűjteném a különleges teákat meg a napraforgós képeket, titkon verseket írnék és azon rinyálnék a kolléganőknek naphosszat, hogy miért nem lettem orvos.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította