Thinking this is the life

2009.02.08. 23:10 - címkék: - 1 komment

Mindjárt megeszek egy doboz konyakmeggyet, ezért érdemes volt egész januárban fogyózni, és még csak nem is jó. Nem a saját érdekemben eszem, hanem becsületből: azért kell megennem, mert a szobában található Kislány fedőnevű kolléganőm fél doboz Mozart golyója, felbontva, az asztal közepén, és ha nem ezt enném meg, akkor azt. Közben a kollégáimmal a rém izgalmas kutatási eredményeinket vitatjuk emailen, komolyan azt hittem, ilyen csak amerikai filmekben van, vasárnap este 11-kor arról levelezni, hogy valami szignifikáns. Klassz. 

Wish I was a hunter

2009.02.08. 13:21 - címkék: - 2 komment

"The concept of virtualizing music through artificial means just blew people away. It wouldn't take long before Synthesizers started becoming self-aware and roaming through the streets of LA looking for Sarah Connor."

Hasznos dolgok helyett itt olvasom az elektronikus zene történetét, tök vicces. 

"Yeah, this guy fucking predicted the motherfucking internet at a time when there were only six computers in the entire world, and four of them only knew how to decode secret Nazi messages, store recipes, and decode secret Nazi recipes and store them. "

"Változtasson nevet és költözzön Kaliforniába"

2009.02.08. 11:50 - címkék: - 14 komment

Vannak ezek a dolgok az életben, amiről az ember fiatalkorában azt gondolja, hogy sohasem fogja megtenni. Mások, persze, sokan csinálnak ilyet, de én nem, én más vagyok, ez nem nekem való, egyszerűen nem vagyok az a típus. És persze próbálnak rádumálni sokan, hogy csináld te is, hogy az milyen jó, és klassz, és hasznos, és élvezetes, de nem. Soha. Értsék már meg, hogy én soha nem fogok. Gyakorlatilag nagyjából havonta megpróbálja valaki rávenni az embert valami ilyesmire. Én ellenállok töretlenül. Én megértem, hogy futni jó, hogy futni hasznos, egészséges, olcsó, könnyű megtanulni, de én egyszerűen nem az az ember vagyok, aki fut. 

Mondjuk itt bukik meg az ember stabil önképe: én régebben azt is hittem, hogy én egyszerűen csak nem az az ember vagyok, aki biciklivel jár dolgozni (jó, csak Utrechtben jártam azzal, és ott elég kifejezett volt a kortársnyomás, de akkor is), én nem az az ember vagyok, aki megeszi az olajbogyót vagy a zellert vagy a szusit (imádom), aki interneten írja a naplóját, aki egyáltalán bármilyen pasit össze bír szedni, aki összeköltözik egy férfival és még férjhez is megy hozzá, aki emberekkel dolgozik, aki egyáltalán beteszi a lábát egy mozgás- és táncterápiás önismereti csoportba (három és fél év), aki hajlandó ebben az életben sítalpat kötni a lábára (pár nap, de szerettem). Mondjuk eleve kezdjük ott, hogy én nem vagyok a sportos lány, hanem kifejezetten az antisportos lány vagyok, mindig kitűnő tanuló voltam, kivéve a testnevelést, amiből hármas, én egyest kaptam kislabdadobásból, sosem választottak a kosárcsapatba, sosem tudtam cigánykerekezni, viszont iszonyú gyorsan olvasok. Életem első 22 éve mindenféle sport nélkül telt el, és akkor a kezembe akadt egy belgyógyászat tankönyv, amiben le volt írva, hogy a sportolás csökkenti a szorongást és a depressziót, én meg éppenséggel kifejeztten csökkenteni akartam a szorongást és a depressziót, és (rettegve, mert ügyetlen és béna vagyok) beiratkoztam egy aerobic-klubba, és pont kifogtam egy nem túl puccos, de kedves helyet (már nincs meg). Persze, még mindig nem vagyok sporty spice, de ráéreztem, mit lehet ebben szeretni. Zenére ugrálni végülis klassz. De a futás, az más, az nem nekem való.

Szóval a lényeg, hogy ünnepelni szeretném magam, amiért már 30 percet vagyok képes futni anélkül, hogy meghalnék vagy abbahagynám. Ezt idén télen sikerült a futógépen elérnem véletlenül, és titkos terveim között szerepel, hogy majd tavasszal esetleg megpróbálok futni a Valóságban is, azaz odakint, rendes földön, ami nem tekerődik visszafelé a talpad alatt. Állítólag nehezebb. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, mert az aztán végképp tökéletesen énidegen dolog, hogy én felöltözzek és a szigeten futkozzak.

Még azt is észrevettem, hogy a nagy elhatározások engem direktbe hátráltatnak. Elhatározom, hogy akkor márpedig én taichizni fogok járni, ha törik, ha szakad (egy hónapja nem voltam). Elhatározom, hogy ebben a hónapban megírom a phD-mat (attól kezdve minden eszközzel megpróbálom megakadályozni). Nekem nem szabad így nekivágni valaminek, hanem csak suttyomban el kell kezdenem csinálni, mielőtt még észbe kapnék és elhatároznám. Úgy kezdtem el teljesen véletlenül futni, hogy már jó ideje gyalogolok a futógépen, és unalmassá vált, és akkor jött egy gyorsabb szám, és valahogy úgy kedvem támadt futni, gondoltam, jó, próbáljuk meg, mi az. Futottam arra a számra. Aztán utána már mindig futottam arra a számra, aztán már egy másik számra is futottam. Aztán kaptam futóedzés-tervet, azt eddig részlegesen sikerült integrálnom a tudatomba, azon ugyanis az van, hogy felváltva hány percet gyalogolj és fuss, én meg annyit futok, amennyihez kedvem van. Nekem. Kedvem van. Futni. 

Azt hiszi az ember, hogy van egy személyisége, vagy egy sorskönyve, és az valamire predesztinálja, és közben messze nincs az annyira szigorúan megszabva. Hogy mit tehetsz meg az életben és mit nem. Persze, vannak határok, de nem ott, ahol én gondoltam, hanem sokkal kijjebb. De mindenesetre nem ott, hogy nem jársz el futni, mert nem vagy az a típus. És igen, ez tényleg ijesztő, rájönni, hogy sokkal több minden lehetsz, és a szabadság az ijesztő, de nem akarom most előrángatni az egzisztenciálanalízist, mert éhes vagyok. 

Days of our lives

2009.02.07. 14:01 - címkék: - 11 komment

Önállóságra nevelem a növényeimet, következetesen és kíméletlenül, megmondtam nekik decemberben, hogy hiába kezdik kinőni a cserepüket, vagy más nyavalyájuk van, tavaszig senki nem lesz átültetve. Télen nem ültetek át növényt. Aki kihúzza márciusig a központi fűtés ellenére a régi cserepében, annak van esélye, aki nem, az meg megy a zacskóba. Hárman kiestek ma, az egyik kedvencem is. All gone, gone forever. Bezzeg a szerencsebambusznak kutya baja.

Valahogy szokatlanul sokat kellett dolgoznom ezen a héten, ezért vettem magamnak jutalmul egy woman'secret pizsamát, hű, de öregnek és leharcoltnak látszottam a próbafülke tükrében, aztán hazajöttem, és megnéztük azt a House-részt, amiben a rákkutató csaj gondol egyet és elmegy kuktának. Pedig már majdnem kifejlesztette a retinoblastoma ellenszerét, de rájött, hogy nem boldog, és inkább zongorázni szeretne tanulni, meg főzni, és bár kissé közhelyesen tálalják a problémát, de azért elmondják benne azt, amit én is gondolok. Tudniillik, hogy az életünk hétköznapok sorozata, és persze, van, akinek az is fontos, hogy legyen benne cél, vagy valami eszmei háttér vagy értelem vagy karrier, hatalom, megfelelni vágyás, népszerűség, nárcizmus, de alapvetően az életünk az, hogy mivel töltjük az időnket.

Csak azért beszélek erről, mert pletykaszinten felmerült körünkben egy remek álláslehetőség XY gyógyszercégnél, jó pozíció és sok pénz, és már akkor közöltem, hogy eszemben sincs megpályázni, amikor még azt se tudtam, mi az. Most vagy az van, hogy én tényleg azzal akarom tölteni a napjaimat, hogy többé vagy kevésbé beteg emberekkel foglalkozom az állami egészségügy hisztérikusan túlterhelt keretei között, és nem pedig azzal, hogy üzleti ebédekre járok kosztümben, céges autóval, vagy pedig egyszerűen csak reménytelen lúzer vagyok, nyafogó, önsorsrontó mártírnak születtem és akként is fogok meghalni. Reméljük, az előbbi.

Az élet arra való, hogy a jó dolgokat megízleld

2009.02.06. 11:03 - címkék: - 6 komment

Itt most el kell mesélnem a Doomsday c. filmet, spoilerérzékeny olvasóink esetleg át szeretnék ugorni a következő bekezdést.

Szóval Skóciát megtámadta egy gyógyíthatatlan vírus, és ezért egy hatalmas fém fallal leválasztották a világ többi részéről és karanténba helyezték, de a kislányt még sikerült kijuttatni egy katonai helikopteren, bár a fél szemét kilőtték. Harminc év múlva kb a kislány már vagány katona, se istent, se embert nem ismer, fél szemmel és géppisztollyal, és akkor találnak pár fertőzött embert Londonban is, de közben kiderül a műholdképekről, hogy vannak skótok, akik élnek a fal mögött. Tehát nem haltak meg, tehát van ott valami ellenanyag. Ki mást küldenének be érte két tankkal, mint az egykori kislányt, aki Rhona Mitra, és 48 órája van (már nem emlékszem, mért annyi), hogy megtalálja és kihozza az ellenszert, ha létezik ilyen. És akkor Glasgow, anarchia, agyontetovált punkok, emberevő pszichopaták és láncos szado-mazo állatok motoron, lőfegyverek, lángszóró. Aztán elmenekülnek egy vonattal. Aztán skót várkastély, vértbe öltözött daliák meg várbörtön, lovaglás, lovaglósüldözés, hullámos hajú megszeppent skót leány, íj, nyílvessző, tegez, buzogány, na jó, gránátok is. És akkor véletlenül bemennek egy ajtón és találnak a hegy gyomrában egy régi katonai raktárat (?), amiben van egy csomó originál, működő telefon, meg egy konténerben egy pöpec fekete frissen lemosott kocsi tele tankkal és slusszkulccsal, és akkor eszeveszett autósüldözés. Akkora következetlenségek és baromságok és deus ex machinák, hogy eláll az ember lélegzete. Meg persze trancsír. Elképesztően vérbeli B-film, minden percét imádtam. Wow. 

És kaptam hozzá kaviárt, libamájat, mézes-citromos-mandarinos csirkesalátát, rákokat, rumos banánnal töltött körtét és remek vörösbort. Wow.  

És akkor még beillesztjük ide a 9 c. Tim Burton animációs film trailerét, ami meg micsoda és mért nem hallottam róla eddig? Igazán nagyon klasszul néz ki. 

 

I can't seem to speak now

2009.02.05. 18:45 - címkék: - komment

Nem tudok blogot írni, mert mire ideérek, a nap folyamán már elhasználtam az összes szót, amit ismerek.

És

2009.02.04. 16:45 - címkék: - komment

ma benéztem egy hasonló módszerrel működő órára, és rájöttem, hogy rettenetesen hiányzik a mozgáscsoportom. Basszus. Na nem mintha lenne időm oda eljárni, de persze, tudjuk, hogy van ez, arra van az embernek ideje, amire akarja (nem).

Hirtelen rengeteget kell dolgoznom most valamiért, és ez jó is, mert nem kell azon gondolkodnom, hogy miért nem írom a doktorimat. 

Örök nyár van a szívemben

2009.02.02. 23:15 - címkék: - 2 komment

Oké, Bivaly Éve. Még 364 ilyen nap (nem pont annyi, de nincs kedvem utánanézni). 

Azon merengtem, hogy rinyáljak ebben a bejegyzésben (mert nagyon hosszú és fárasztó napom volt), vagy inkább menőzzek, hogy na majd én megmutatom, hogyan győzök le minden nehézséget akkoris, hamvaimból éledve újjá szükség szerint, és eközben felnéztem a faliújságra, és sokáig bámultam egy odatűzött papírt, aztán rájöttem, hogy basszus, azon is egy feladat van, ami még rám vár és jól megfeledkeztem róla. 

Egy life coach kéne nekem. Egy titkárnő. Vagy el kéne mennem life coachnak. Vagy titkárnőnek. Ezek jönnek szóba. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása