Önállóságra nevelem a növényeimet, következetesen és kíméletlenül, megmondtam nekik decemberben, hogy hiába kezdik kinőni a cserepüket, vagy más nyavalyájuk van, tavaszig senki nem lesz átültetve. Télen nem ültetek át növényt. Aki kihúzza márciusig a központi fűtés ellenére a régi cserepében, annak van esélye, aki nem, az meg megy a zacskóba. Hárman kiestek ma, az egyik kedvencem is. All gone, gone forever. Bezzeg a szerencsebambusznak kutya baja.
Valahogy szokatlanul sokat kellett dolgoznom ezen a héten, ezért vettem magamnak jutalmul egy woman'secret pizsamát, hű, de öregnek és leharcoltnak látszottam a próbafülke tükrében, aztán hazajöttem, és megnéztük azt a House-részt, amiben a rákkutató csaj gondol egyet és elmegy kuktának. Pedig már majdnem kifejlesztette a retinoblastoma ellenszerét, de rájött, hogy nem boldog, és inkább zongorázni szeretne tanulni, meg főzni, és bár kissé közhelyesen tálalják a problémát, de azért elmondják benne azt, amit én is gondolok. Tudniillik, hogy az életünk hétköznapok sorozata, és persze, van, akinek az is fontos, hogy legyen benne cél, vagy valami eszmei háttér vagy értelem vagy karrier, hatalom, megfelelni vágyás, népszerűség, nárcizmus, de alapvetően az életünk az, hogy mivel töltjük az időnket.
Csak azért beszélek erről, mert pletykaszinten felmerült körünkben egy remek álláslehetőség XY gyógyszercégnél, jó pozíció és sok pénz, és már akkor közöltem, hogy eszemben sincs megpályázni, amikor még azt se tudtam, mi az. Most vagy az van, hogy én tényleg azzal akarom tölteni a napjaimat, hogy többé vagy kevésbé beteg emberekkel foglalkozom az állami egészségügy hisztérikusan túlterhelt keretei között, és nem pedig azzal, hogy üzleti ebédekre járok kosztümben, céges autóval, vagy pedig egyszerűen csak reménytelen lúzer vagyok, nyafogó, önsorsrontó mártírnak születtem és akként is fogok meghalni. Reméljük, az előbbi.