Based on solar cycles

2009.12.31. 13:45 - címkék: - 11 komment

Akkor elmondom, mi volt idén.

Először még szokásos január van, elkezdem írni a PhD dolgozatomat (tényleg, Lam?), véget ér a pszichoterápiám (3,5 év), télidepressziós nyomoronc vagyok és kedvenc pszichiáternőm úgy köszön szombat reggel ügyeletátadáskor, hogy "de rosszul nézel ki már bocs". Arra az álmomra gondolok, amikor egyszercsak elutazom az életemből és jó rá gondolni.

A február az szintúgy nyomasztó és lehangoló, amennyiben elkezdek új osztályon dolgozni, ahol szörnyen kevesen vagyunk és sok a munka és nehéz, és hiányoztak a kis barátaim az előző osztályról, valamint megkezdődik az átváltozásom. Kiderül, hogy a Bivaly éve lesz, amiben semmi más nem fog történni, mint rengeteg munka; visszadobják a Cikkemet, és megszeretem a futást.

Márciusban már ötven meg hatvan percet futok, és elkezd kaját küldeni a biochef, ami nagyon klassz és amelynek során medvehagyma, kecskesajt és tönkölylepény aranyozza be amúgy hasonlóan nyomasztó mindennapjaimat. Elkezdek vadul spórolni és dél-kelet-ázsiai utazásra gyűjteni.

Áprilisi kutatásaim során kifejlesztem az áfonyás kekszet (itt fejlesztem tovább), amely eredményeimet később független kutatócsoportok is megerősítik. Valamiért azt mondom, hogy "majd átgondolom az életemet", amit azóta is gondolok át. Egyfolytában. Komolyan. Különben eszem tovább a biochef-et és minden bejegyzésben azon sírok, hogy semmire nincs időm és semmit nem tudok normálisan megcsinálni.

Májusban kiderül, hogy mostazonnal be kell fejeznem a PhD-t és leszigorlatoznom és megvédenem házi védésen, különben kifutunk az Időből. Így aztán a rendes munka mellett megírom, meg(házi)védem, szigorlatozom, leadom. Sokat dolgozom vele és annál is többet idegeskedem, és valami ismeretlen oknál fogva azt képzelem, hogy ha ez kész lesz, akkor majd minden rendbe jön és könnyű utazás lesz onnantól az Élet.

Júniusban húgommal három napot Nápolyban töltünk, ahol végig szakad az eső, és kiderül, hogy pont olyan vagyok, mint anyám (a húgomhoz képest mondjuk tényleg). Hat éves a blogom, ennek megfelelően nosztalgiázom fiatal koromon, valamint rájövök, hogy nincs is különösebben semmi bajom. Pszichoterapeuta záróvizsgát csinálok, jelentkezem a mozgásterapeuta képzésbe, és jó kedvem van.

Júliusban van Volt-fesztivál, ami klassz, hallgatunk Ladytront meg Ludditákat, találkozom Titanillával, találkozunk bloggerekkel. Van Suzanne Vega-koncert is a Gödörben, aztán megkapom az opponensi véleményeket, nem is bántanak, hanem dicsérgetnek, végül kiderül, hogy retinaleválásom van.

Augusztusban vagyok egy napot Szigeten szakmailag és emberileg egyaránt, és bár nem ugrálhatok a szemem miatt, azért még klassz. Három éves házassági évfordulónk van, megvédem a PhD-mat szűk, családias körben, bár így is nagyon félek, de azért nem ájulok el és még meg is dicsérnek. Utána meg különös dolgokat művelnek velem szemészek, valamint meghal Cseh Tamás.

Szeptembertől elkezdem azt a projektet, hogy három hónapig nem veszek ruhákat (nem mintha annyira sok ruhát vettem volna különben azelőtt, havi 10 ezer forint körül, inkább arról van szó, hogy a ruhavásárlás problémamegoldó stratégiámmá vált, és ez helytelen, mivel a ruhavásárlás nem old meg semmilyen problémát. Kivéve persze azt, ha nincsenek ruháid.) Szeptembertől két és fél hónapig úgy dolgozom, hogy az egyik szememben egy mozgó buborék van és a szemész állandóan riogat, hogy bármikor leválhat a retinám és ne ugráljak és különösen ne sportoljak. (Én normális vagyok, hogy így dolgozom? Mi az istennek nem mentem el két hónap betegállományba? Buborék van a szememben és dolgozom és mosolygok? Arrghh.) Utálom a munkahelyemet és nyűgös vagyok és rosszkedvű és paranoid és csóró. Rájövök, hogy én - tényleg - azt hittem, hogy ha meglesz a PhD-m, akkor valami jobb lesz, de minden csak sokkal rosszabb lett és ezt fel kell dolgoznom. Fúratok még egy lyukat a fülembe mintegy a Rendszer elleni tiltakozás jelképeként (smiley), Húgom Londonba költözik, meghal az apósom. Elfogadják egy régi cikkünket, annak mondjuk örülök, de minden más szörnyű.

Októberben még mindig nem sportolhatok és nincs pénzem és buborék van a szememben és az Élet szenvedés. Olvasok Sullivant, ami tetszik, majd némiképp (picit, óvatosan) integrálom a szemléletembe az antipszichiátriát, izgi. Előadok továbbképzésen, ami több szinten is furcsa élmény, majdnem veszek magamnak bakancsot, de végül pszichoterapeuta szakvizsgajelentkezésre költöm az árát.

Novemberben tovább rinyálok, már nem történnek pluszban rossz dolgok, de megmondom, mi van: az van a fejemben, hogy nem érdemlem meg a gondtalan lazítást. A munkahelyemet hibáztatom ezért, hogy valahol, valamikor kimosták az agyamat, és beletették, hogy nem vagyok elég jó, sosem lehetek elég jó, és sosem fogom kiérdemelni azt az érzést, hogy nyugodtam és dolgavégezetten hátradőlhessek vagy elmehessek bulizni vagy hogy bűntudat nélkül foglalkozhassak magammal vagy a kis hobbijaimmal. Azért én küzdök magamért a végsőkig és beülök a barátaimmal a presszóba, néha még az edzőterembe is átmegyek vagy moziba, elolvasok egy-két könyvet, írom a kis blogomat, de végig azt mondja a fejemben a hang, hogy ezt nem lenne szabad, még nem készültél el mindennel, menjél hasznos dolgokat csinálni. Persze, lehet, hogy van valahol egy objektív mérce, el lehetne valahogy dönteni, hogy akkor tényleg mikor vagyok elég okos és hasznos és elkötelezett, de ez lényegtelen, mert ez mindenhogyan szomorú. Szomorú vagyok. Átveszem a PhD-mat ünnepélyesen, az is olyan fura, hogy a mellettem ülő csajnak még a tágabb rokonsága is jelen van és elmeséli, hogy napok óta ünnepelteti magát, úgyhogy ma már nem mennek étterembe, hanem otthonra rendeltek vacsorát a népnek. Nekem még csak eszembe se jutott, hogy ezt kéne csinálni, én nem is szóltam senkinek, csak szépen felszálltam a metróra, elmentem az egyetemre, átvettem a papírt, hazametróztam. Nem is jutott eszembe, hogy most szabad örülni. Ez rossz. Niké azt mondja, hogy rájött, hogy "az Élet az, hogy elmész a Kerekes koncertre a barátaiddal", és azt gondolom, ugyan dehogy fiam, az élet az a reggeli referáló meg a csütörtöki megbeszélés meg zárójelentések és reviewereknek szóló válaszok írása.

Decmberben elmegyünk Thaiföldre, ahol a biztonság kedvéért további rossz híreket kapok a munkahelyemről. Rájövök, hogy jogom van pihenni, megtalálom a gyökereimet, rájövök, hogy az Élet az, hogy sétálsz a tengerparton. Rájövök, hogy jogom van sétálni a tengerparton. Átgondolom az Életemet és Mindenfélére Rájövök (de ez egy másik történet, amiről majd máskor mesélek). Tudom, hogy a bölcs nyugalmam részben amiatt van, hogy a földrajzi távolság kontextusba helyezte a hétköznapjaimat, és hogy mindez el fog múlni, amint újra felveszem a fonalat, de még így is megnyugtató.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította