The Infinite Metaanalytic Lamentation

2009.09.22. 10:32 - címkék: - 46 komment

Különben az van, hogy nem szeretem most ezt a blogot épp megint, mert az interneten van és  túl sokan olvassák (persze, persze, imádom, hogy sokan olvassák, ez egy ilyen paradoxon) és emiatt tisztában vagyok vele, hogy a betegeim és a főnökeim is előbb vagy utóbb olvasni fogják, ha eddig még nem tették volna, ami még mindig nem baj, de ezért ebben a tudatban kell írnom, és ez meghatározza a stílusát. Nem olyan dolog, ami ellen tenni lehetne. Nem szeretnék másik blogot indítani valahol, hogy gyorsan írjak egy kicsit az érzéseimről, mielőtt odatalálnak az emberek. Meg hát az anonimitás az interneten amúgy is csak illúzió, utoljára Jake Smilesnak sikerült, neki is csak részben. 

Most itt azt lehet csinálni, hogy nyafogok, meg viccelődöm a világ jelenségein, meg rinyálok, meg okoskodom. Közben egyrészt hiányzik az a fajta naplóírás, amikor az ember csak úgy leírja az érzéseit cenzúrázatlanul - 13 évig csináltam, tudom, mit beszélek. Még egy kicsit azt is gondolom, hogy az írásaival az ember valamelyest meghatározza önmagát, és amíg titkos füzetbe írtam a naplóimat, addig a csendes, kissé magányos, füzetbe író lány voltam, most meg a nyafogó, okoskodó, internetre író bloggercsaj lettem, és ez néha bosszant. Bosszant, hogy isoldévá változtam. Most komolyan ilyenekről írok, hogy a biciklisek átmennek a Margit hídon, meg "a szomszéd néni odaszoktatja a gangra a galambokat"? Nem akarom, hogy ilyenek foglalkoztassanak, arról akarok írni, hogy milyen érzés betegnek lenni, meg milyen érzés, hogy egyre gyakrabban bukkan fel a környezetemben a halál, meg milyen érzés, hogy a mozgáscsoporton a terapeutám a tanárom, meg milyen hülyeségeket álmodom, meg milyen érzés, amikor egy kolléga nem szól egyáltalán hozzám, meg milyen, amikor a másik meg szemmel láthatóan aggódik értem, meg milyen, amikor a betegem azt mondja, hogy okos vagyok. Milyen pszichoterápiát csinálni (nagyon összetett érzés), milyen hallgatni másokat és mikor szimplán megterhelő, és mikor van az a klassz érzés, hogy most nem irányítottam erőszakkal semerre sem a pácienst, hanem a segítségemmel pont arra megy, amerre ő szeretne. Meg mikor vagyok magabiztos a munkámban és mikor nem, és mikor sértődöm meg a főnökömre, és milyen érzelmi szálak fűznek a munkahelyemhez, ami miatt (meg nyilván gyávaságból) még mindig itt dolgozom. És mennyire érzem magam hasznosnak és "alkalmasnak" így betegen (kevéssé), és mikor meg mégis. És milyen fordítani egy pszichoterápiás szöveget, miközben minden bekezdésről vagy saját, vagy barátoktól vagy betegektől hallott szomorú történetek jutnak eszembe, és néha legszívesebben felhívnám az illetőt ("szia, épp a csökkent értékűség - szégyen sématartományt fordítom, és erről te jutottál eszembe, hogy vagy?"), és mennyire nem tudok most még fordítani se, alkalmatlan vagyok. 

Meg a barátaimról is írnék, hogy mi esett rosszul kitől az utóbbi időben és miért, és mi esett kitől nagyon jól, és mennyire érdekes, hogy kire hogyan lehet számítani, és hogy ez nem egy eldöntendő kérdés, nem úgy van, hogy számíthatsz valakire vagy nem számíthatsz, hanem igen különböző jellegű dolgok. Meg hogy húgom elutazott Londonba, vagy örökre, vagy két hét után hazajön, mert nem talál munkát, ki tudja, és hogy milyen, amikor az embernek húga van és az Londonba utazik el. 

És nem, nem gyávaság, hogy nem ilyenekről írok, hanem mindenkinek van egy határa, hogy mennyire exhibicionista és mennyire akarja kiteregetni a kis lelkét, én ennyire. Valamint másrészt tiszteletben kell tartani a másik oldalt, a szereplőim mind valódi emberek, a betegeimről nyilván nem írhatok. De ez megint megérne egy külön bejegyzést, hogy mennyiben rontja a pszichoterápiádat, ha olvasod a terapeutád naplóját, az én véleményem szerint eléggé. A többi ember pedig... nem tudom, vannak dolgok, amiket elmondok nekik a kapcsolatunkról vagy a viselkedésükről, és vannak, amiket nem. Most ha azokat, amiket nem, beleírnám a blogomba, és ott elolvasná az illető, mert tudom, hogy olvas, akkor mennyivel lennénk előbbre? Nem, nem egy konkrét esetre gondolok most, hanem általánosságban. 

Szóval, nem tudom. Végtére is lehetnék meghökkentően őszinte és végtelenül kitárulkozó, biztos nagyon bátor dolog lenne, és nagyon hiteles arc lennék tőle, hogy lám, pszichiáter, és mennyire felvállalja önmagát és érzéseit és kutyafüle. Vagy írhatok arról a blogomban, hogy valamelyik nap meg egyenesen robogóval láttam egy asszonyt átközlekedni a járdán a Margit hídon és ezért tart itt ez az ország és milyen jó sorozat a Castle, alig várom az új részt, és képzeljétek, felfedeztem a Sport szelet Tuning-ot, legfinomabb a diós tuning, de a kekszes is jó, és milyen érzés, hogy nem veszek magamnak ruhákat. És hogy tegnap azon röhögtem, hogy ugyanaz az angol szó (flounder) jelenti azt, hogy "ügyetlenkedik, belezavarodik" és hogy "lepényhal".

Végülis eleve azért szerettem ezt a blogot, mert itt lehetek felszínes.  

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította