Blúz, élvezet, részfeladatok

2009.06.21. 13:13 - címkék: - 5 komment

Bár ezt biztos a végén kellene csinálni, de addigra hátha elfelejtem, úgyhogy inkább elmondom most. Hogy melyek voltak a legjobb nem-szakmai tanácsok, amiket a phd-íráshoz, illetve tágabb értelemben a kutatáshoz kaptam az elmúlt év során, és azóta is nagy hasznukat veszem/vettem nem csupán a dolgozatíráskor, hanem az élet egyéb területein is. 

Az első egy rendkívül egyszerű tanács, amit még tavaly adott a kedvenc Főnököm, és érdekessége, hogy az általa adott tanácsnak tényleg semmi köze sincs ahhoz, amire én alkalmaztam magamnak. De elmondom. Egy kongresszuson adtam elő sok embernek hatvan percben, egy olyan tudományos témából, aminek egyik részét már unalomig ismertem, másik része viszont vadi újdonság volt és csak az előadás miatt olvastam utána. Mindvégig meg voltam győződve, hogy "hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?", vagyis, hogy én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy kongresszuson adjak elő, és nagyon féltem. Általában úgy oldom meg ezeket a dolgokat, hogy úgy teszek, mintha, amely hozzáállás egyébként bizonyos fokig jó megoldás szociális fóbia esetén: az ember félénk, nagyorrú, szótlan tinédzser, de úgy tesz, mintha normális lenne, azaz felöltözik, elmegy otthonról bulizni, hozzászól az emberekhez, mosolyog stb. Hasznos. Ezzel szemben azt gondolni, hogy én ugyan egy vidéki kis alkalmatlan és buta lányka vagyok, aki nem érti a témáját, most mégis úgy kell tennem, mintha kutató lennék és érteném, de mi lesz, hogyha valaki észreveszi, hogy mégis hülye vagyok, és lebukom, hogy csak úgy teszek, mintha nem - az hülyeség, mert nem kell úgy tennem, az vagyok és értem és el is tudom magyarázni az embereknek. De tényleg.
A Főnökömmel a fenti témáról egyáltalán semennyit sem beszéltem, a beszélgetésünk így zajlott:
F: - Te, és mit veszel fel az előadáshoz?
i: - Szürke nadrágkosztümöt.
F: - Nehogymár! Vedd ezt a blúzt, ami most van rajtad. (egy kissé hippis, húzott nyakú felső volt az)
Amit én önkényesen így értelmeztem magamban:
F: - Te, és mit veszel fel az előadáshoz?
i: - Szürke nadrágkosztümöt. (megpróbálok Magabiztos Kutatónőnek beöltözni, hátha akkor nem veszik észre, hogy valójában nem is vagyok az)
F: - Nehogymár! Vedd fel ezt a blúzt, ami most van rajtad! (erre semmi szükség, nem kell megjátszani magad, csak legyél önmagad, az pont elég lesz, és magyarázd el a témát nekik, mint ahogy két perccel ezelőtt elmagyaráztad nekünk is)
Tulajdonképpen nem tudom, hogy nagytudású Főnökömnek csupán jobban tetszenek a blúzt viselő előadónők, mint a nadrágkosztümösek, vagy pedig tényleg volt egy ilyen másodlagos jelentése a tanácsának, de ez mindegy. Én a részemről megértettem belőle, hogy hagyjuk már ezt a hülyeséget, hogy úgy kell tennem, mintha valaki más lennék. Próbálok.

A kettes számú tanácsot a pszichológusom adta, valamelyik régi cikkemmel kapcsolatban. Én ugyanis hajlamos vagyok arra, hogy mindenféle dolog érdekeljen magamtól, ellenben amikor az adott téma már intézményesített kötelességgé válik, akkor rájövök, hogy 1. én ezt utálom, 2. nem is értem és soha nem is fogom, 3. miért nem mentem inkább könyvtárosnak/műkörmösnek. A neuropszichológiát senki nem erőltette rám, magamtól kezdtem el utánaolvasni, és több kutatásunk témáját is mi találtuk ki nagyon lelkesen. Onnantól azonban, hogy már hivatalosan is foglalkozni kell vele, valahogy nekiállok ódzkodni tőle és csak bottal piszkálom azt a témát, amiről előtte számtalan könyvet vásároltam a saját pénzemből és olvastam őket szabadidőmben. A pszichológusom valami olyasmire vezetett rá, hogy attól, hogy valami a feladatommá válik, még nem kötelező onnantól távolról utálnom, hanem nyugodtan érdekelhet és belemerülhetek akkor is. Konkrétan azt a tanácsot adta valamely cikkem írásával kapcsolatban, hogy: "Élvezd!". Néha ezt mondom magamnak és működik. Néha a világ egyéb jelenségeivel is így vagyok, hogy ahelyett, hogy belemerülnék a helyzetbe, inkább arról álmodozom, hogy hol máshol lennék, és olyankor is eszembe jut ez. 

A hármas számú és legegyszerűbb, de nem kevésbé hasznos tanácsot Lam blogján olvastam konkrétan academic writing témában, és ezúton is köszönöm. Valami olyasmi volt, hogy írd össze a megírandó dolgozattal vagy akármivel kapcsolatos feladataidat, aztán oszd fel őket kisebb részfeladatokra, aztán még azokat is még kisebb részfeladatokra, és még kisebbekre. Ezt megfogadtam a dolgozatíráskor, és tényleg, a legkisebb részfeladatot is fel lehet osztani még kisebb részfeladatokra, és tényleg segíti a hatékonyságot, szóval azóta kb. mindennel ezt csinálom az életben, amihez nem fűlik a fogam belefogni, házimunkától a papírmunkáig. Igazán remek viselkedésterápiás módszer, kicsit úgy vagyok vele, mint amikor valamelyik Örkény-novellában megtudja a főhős, hogy ha mozgatja a kezét és a lábát, akkor fennmarad a vízen. Miért nem mondtátok ezt előbb?

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította