People just ain't no good

2009.03.23. 22:15 - címkék: - 2 komment

Meg az jutott eszembe, hogy mégiscsak volt olyan, hogy csalódtam egy emberben, és lehet, hogy akkor egy füst alatt örökre csalódtam az egész emberiségben is, azóta gyakorlatilag bármire képesnek tartom őket és azért nem csalódom újra és újra. Az volt, hogy általános iskolában sokáig kiközösítettek, mert, már nem emlékszem, miért. Mindig volt valaki, aki ki volt közösítve, és néha rám került a sor. Nem mindenkire került sor, mert voltak népszerű emberek, akik körül mindig volt klikk, és volt olyan is, hogy hárman is ki voltunk közösítve egyszerre, és az tulajdonképpen nem volt gáz, mert jól elvoltunk. Hosszabb ideig egyedül kiközösítve csak a Mari volt, mert ő kövér volt és a nagyszülei nevelték, mert anyukája börtönben volt, apukája pedig nem létezett (a neveket megváltoztattam, nyugi), meg a Noémi, ő nem tudom, miért, talán valami féltékenységi ügyből kifolyólag, az egyik népszerű lány pikkelt rá, mert túl sokat lógott fiúkkal, vagy mert alkoholista volt az apukája, de az az igazság, hogy már akkor sem értettem a nőket. 

És akkor ott voltam én (szomorú zene bekapcsol), akinek nagy orrom volt és félénk voltam és vézna és első osztály első óráján már tudtam olvasni, és amíg a többiek tanulták a C mint Cicát, én a tanító néni Nők Lapjájában lévő meseoldalt olvashattam az utolsó padban, és ez azért hatéves korban eléggé egyenes út ahhoz, hogy a szünetekben a nagyorrú, vézna, félénk kislány (szomorú zene felhangosodik) egyedül üljön az iskolaudvaron, amíg a többiek vígan verekszenek/susmorognak.

Néha ki voltam közösítve, néha nem, és egyszer épp nem, amikor a szüleim elutaztak Japánba, ez a rendszerváltás előtt történt, mivel apukám teherhajón dolgozott tengerészként, és néha magával vihette nejét is. Szóval elmentek úgy kb. fél évre, és megígérték, hogy hoznak nekem onnan igazi japán legyezőt, és a legjobb barátnőmnek is egyet, a legjobb barátnőm pedig az Edit volt. Aztán nem sokkal később kiközösítettek nem tudni, miért, de az Edit ekkor kitartott mellettem, és ketten ültünk a szünetekben az iskolaudvar sarkában, és az Edit nem ment velük susmorogni és verekedni, pedig ő mehetett volna, ehelyett velem üldögélt és susmorgott. És aztán egyszer mondta nekem a Mari, aki sokat tudott a kiközösítésről, mert kövér volt és a nagyszülei nevelték, hogy az Edit csak azért lóg ám velem, mert meg akarja kapni a legyezőt, de én nem nagyon hittem, hogy ekkora hülyeségért vállalná a számkivetettséget. Aztán hazajöttek a szüleim, hoztak egy csomó legyezőt, adtam egyet az Editnek, aki napokon belül rájött, hogy nem is akar velem tulajdonképpen barátkozni többé. Csak a legyezőre hajtott. Dehát akkoriban még nem volt ebay, még vasfüggöny volt, az is szenzáció volt, ha narancsos tiktak érkezett a valutásboltba, más értéken kell kezelnünk egy eretedi japán legyezőt, mint manapság. 

Valójában nem emlékszem, hogy ez az egész különösebben megrázott volna, sőt, a következő körben, amikor valaki más volt kiközösítve, megint jóban lettünk az Edittel, és Roxette kazettákat másoltunk le a felső szomszédjától, aki idősebb volt nálunk két évvel, festette a szemét, és azt is elmagyarázta nekünk, hogy a Depeche Mode az nem egy divatház. 

Kemény idők voltak.  

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította