Mondjuk most felsorolhatnám, miket kaptam még, és miket ettem és ittam, inkább képzeljünk ide finom, házias ételeket, alkoholos italokat és becsomagolt tárgyakat ízlés szerint. Elmondom inkább, mi az új projektem: rájöttem, hogy idén sokkal kevesebb könyvet olvastam el, mint korábban, és hogy egyre kevésbé olvasok - hogyan is fejezzem ki magam politikailag korrektül? - vastag könyveket. Nem is kifejezetten szépirodalmat, hanem olyan könyvet, ami megkívánja a figyelmet, amit zenehallgatás közben a zsúfolt metrón nem lehet kiolvasni két nap alatt a munkahelyemig meg vissza. Nem mélyedek bele a könyvekbe, és én, aki korábban képes voltam egy éjszaka alatt kiolvasni a Száz év magányt és mindvégig pontosan tudtam, melyik José Arcadio melyik, és jobban ismertem a Hullámok főhőseit, mint bármilyen valós személyt, most öregkoromra ADHD-s lettem vagy igénytelen vagy lusta. Leginkább lusta.
Rosszabbul is írok, amikor nem olvasok, és a rosszabbul alatt nem azt értem, hogy unalmas-e vagy sem, az mástól függ, hanem hogy hibásan és kevésbé választékosan írok, helyesírási hibákat vétek, nem egyeztetek alanyt meg állítmányt és efféle. Töltelékszavakkal operálok, mint például efféle. És ne értsünk félre, nem akarom azt sugallni, hogy én bármilyen szinten irodalmi műnek tartom a blogomat (vagy bárkiét), de ha tizenhétéves koromban képes voltam durvább hibák nélkül értelmes mondatokat leírni, és sosem kellett gondolkodnom egy-egy szó írásmódján, mert benne volt a fejemben a sok olvasás miatt, akkor nehogymár öregségemre legyek diszlexiás-diszgráfiás.
Aztán gondolkodtam, mitől lehet ez, nyilván valamennyire mindenkivel ez történik a felnőttkorral, hogy több időt kell a valóságban töltenie és kevesebb ideje marad regények olvasására (a bölcsészek, gondolom, kivételek), nem beszélve arról, hogy régen szociális fóbiás voltam és nem volt ennyi ismerősöm se. De a barátaimat szeretem, a munkámat szeretem, vélhetően egyiktől se fogok megszabadulni, hogy több időm legyen olvasni.
A másik tényező a sorozatok és az internet, azok nagy részben tehetnek róla, hogy az agyam egy húszperces sitcom-epizód vagy egy blogposzt elolvasásának időtartamában határozza meg a figyelmi tartományát, és egy könyvben pár oldal után már csodálkozom, hogyhogy nincs még vége. Aztán persze olvasom tovább, nem lettem teljesen analfabéta, csupán úgy tűnik, "a popkultúra kimosta az agyamat", és a képességem, hogy órákon keresztül ugyanabban a pózban, a külvilágról megfeledkezve olvassak egy regényt, az valahogy elveszett.
A lényegre térek lassan, az új projektem tehát, hogy könyveket fogok olvasni, immár tudatosan, és nem hagyom abba a blogolást vagy blogok olvasását vagy sorozatok nézését, de valahogy majd megteremtem a megfelelő egyensúlyt. Mert egy csomószor nem azért rogyok le a kanapéra és pörgetem az Earl-részeket egymás után, mert azt szeretném, vagy mert olyan jók, hanem csak megszokásból. Ez első hallásra talán sznobnak/öregasszonyosnak tűnik, de a kétkedők kedvéért elmondanám, hogy retró és kúl. A 2009-es év várható trendjei: trapéznadrág, bársonyzakó, áttetsző anyagok, bubifrizura és középen választott, egyenes, hosszú haj (végre), tűsarok, földszínek, feltűnő ékszerek, nyomtatott irodalom.
Arra bezzeg nem gondoltak a nagyokos marketingeseik, hogy azért nem fogom az xy antipszichotikumot felírni senkinek sohasem, mert gyakori mellékhatása ritmuszavar mert iszonyú dagadtnak látszom a gyógyszercég megvesztegetési célzattal ajándékozott pólójában.
Különben kiolvastam az alább említett, angol nyelvű pszichoterápiás könyvet, majd meg kellett néznem a szótárban egy, a Which movie villain are you-kérdőív egyik kérdésében szereplő szót, nos ennyit az intellektusról mára. Amúgy Smith ügynök a Mátrixból, mert hatékony vagyok és kegyetlen, és egyetlen gyengém a túlzott hatalomvágy, hát ez van, én próbálom leküzdeni.
Látom, semmi sem történik ma az interneten, csak rajtam van a grafománia, szóval most random elmesélem az utóbbi napjaimat. Heteimet. Az volt, hogy december közepén (15 körül asszem?) egy szakmailag és emberileg igazán felpörgött időszakot követően elmentem szabira, azzal a jelmondattal, hogy most pihenésképpen nem akarok embereket látni (semmi bajom velük, nagyon helyesek és érdekes lények, de egy bizonyos szint felett sok belőlük, ennyi), szóval otthon leszek a lakásban és azon fogok élvezkedni, hogy nincs ott rajtam kívül senki. Aztán persze kb. minden másnap bejöttem a munkahelyemre mindenféle ügyekből kifolyólag, meg karácsonyi ünnepségekre, meg találkoztam azokkal a barátaimmal, akikkel amúgy is szoktam, meg azokkal, akiket már rég láttam, például meglátogattam A Lányt A Hegyen, Ahová Ritkán Jár A Busz, persze, már rég nem lány, hanem szuperanyu. És karácsonyokat ünnepeltem különböző kocsmákban, például endless-es karácsonyt, ahol meglepetés ajándék forralt bort kaptam, mert anno beneveztem őket a goldenblogra, meg kétszemélyes karácsonyt Nikével a Marximban, ahol meg meglepően jó a forralt bor és újfent megvitattuk az élet nagy kérdéseit (férfiak, szorongás, pszichiátria), miután megajándékoztuk egymást nyakláncokkal. És a blogger bajtársakkal meglátogattuk Noizt is, aki lábát törte, amikor csellótokon csúszott le az Alpok behavazott lejtőjén Doktor von Höllensturm kastélyából, öltönye zsebében a bioinzulátor titkos tervrajzával, a nyomában egy csapat géppisztolyos martalóccal. Én meg kaptam nagyon színes mignonokat.
Még azt is eldöntöttem, hogy basszus, annyit sütöttem mostanában, most egy darabig nem sütök, ez volt kb. két csokis puszedlival, egy mézessütivel meg három muffinnal ezelőtt. Meg még azt döntöttem el, hogy újult lelkesedéssel vetem magam a tudományos munkába, mert H. egyszer kifejtette nekem, hogy így, hogy nem írom a cikkemet, nem lehetek a pszichoterápia reklámarca többé, és ettől a gondolattól azóta sem tudok szabadulni; valamint, hogy eljárok edzőterembe és gyönyörű és egészséges leszek megint. Végülis a sok szocializáció, sütés, valamint edzés miatt nem igazán maradt időm cikkekre, de terveim szerint januártól ismét újult lelkesedéssel vetem magam a tudományos munkába.
Mi is volt még. Rájöttem, hogy egyetlen dologra mégiscsak jó a körömlakk, hogy ne szakadjon tovább a kilyukadt harisnya. Így, hogy nem volt szülinapi bulim, azt hittem, kevesebb ajándékot fogok kapni, de még így is kaptam zakót, mignont, nyakláncot, fülbevalót, Buffy-t dvd-n, legót, ionizálós hajszárítót, és Sopronba majd még csak ezután megyünk. Tegnap délelőtt átmentem edzőterembe, esküszöm, többen voltak, mint egy átlagos szombaton, aztán feldíszítettem az ágat, befestettem a hajamat, kicsit főztem, becsomagoltuk az ajándékokat, ettünk lazacot borban (esendő az ember), kicsomagoltuk az ajándékokat. Jó volt. Ma reggel dolgozni jönni mondjuk már nem volt annyira jó, de most nem rinyálok tovább, mert éhes vagyok és inkább keresek valamit enni.
Egyáltalán semennyi kedvem nincs karácsonyhoz idén, nem is vettem fát, csak ágakat. Valójában tök jó ötlet az ágak, jól néz ki és halott növények sem terhelik a karmámat, plusz olcsó, és az árát még jótékonyságra is költik. Mondjuk, azért kíváncsi vagyok, tényleg átmegyek-e holnap az edzőterembe, ahogy tervezem.
Vannak évek, amikor ünnep van a szívemben, és sütök-főzök és mindenkit szeretek, bulikat szervezek és ajándékokat adok és kapok és masnikat kötök aranyszalagból csomagolópapírra és veszek csillagszórót, és vannak más évek, amikor felesleges felhajtásnak tűnik az egész. Olyankor pedig nem kell erőltetni.
Mindemellett azért hadd jegyezzem meg, hogy felháborító gusztustalanságnak tartom az index cikksorozatát (be sem linkelem, annyira), már vagy az ötödik írás jelenik meg arról, hogy mit ajándékozzunk ingyen, pl. cetlit, meg telepítsünk ubuntut, meg guberáljunk a kukából, ma pedig egyenesen arról írnak, mit adjunk annak, akit gyűlölünk és szívatni akarunk. Vagy ez vajon vicces? Szerintem ha bennünk a christmas spirit, akkor szerezzünk örömet, ha meg nem, akkor kussoljunk, ennyi. És igen, én is emlékszem, amikor középiskolás voltam és sportból fujjogtam a karácsonyra, mert anarchista hevületből bojkottálni egy konzervatív ünnepet, az vagány meg minden, de nem kellene ezt olyan 17 éves kor körül kinőni? Nem egy kicsit éretlen? Túl sokat várok el az emberektől? Merthogy meg kell látogatni minden gyűlölt rokont és az borzalmas? Basszus, akkor ne látogasd meg őket, ennyi. Senki se szorít töltött fegyvert a halántékodhoz, hogy vendégségbe menjél. Kussoljál otthon, kapcsold ki a telefont, edd a bejglit, nézd a sorozatot. Jó, én mondjuk már azon ki tudok borulni, hogy emberek drága ajándékokat vesznek olyannak, akinek nem akarnak ajándékot venni, és aztán idegbetegek ettől. Azt kell szeretni, akit szeretünk, akit meg nem, azt nem, ennyi. Idén még válság is van, amire lehet hivatkozni, hogy harmadunokatesó felett már miért nem jár a turmixgép. Meg lehet azt beszélni, isten ezért teremtett nekünk szájat.
Voltunk vacsizni a Symbol nevű helyen (az a hagyomány, hogy a szülinapomon a férjem elvisz puccos étterembe, és most arra lettünk kíváncsiak). Érdeklődők kedvéért elmondanám, hogy egész jól néz ki a hely, legalábbis nekem tetszik, ahogy tökéletesen meghatározhatatlan stílusban vegyítettek műmárvány padlót, kerthelyiség-feelinget középen bárpulttal, piros műbőr székeket és süppedős kanapét meg barokkos gyertyatartókat. Mint sima vendég, a kaját is szerettem, remekül ráéreztek a fúziós konyhára a majdnem-olasz és majdnem-thai kajáikkal, de azért ha hisztériás étteremkritikus lennék, akkor már nem állna a hely. Kezdjük azzal, hogy karácsonyi zene szól, a szokásos Last Chritmas I gave you my heart - Rocking around the Christmas tree, és javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem december 21-én az ember már eleget hallotta ezeket a számokat.
A leves elfogyasztása közben megkérdezi tőlünk a főpincér, hogy hogy ízlik a leves, szerintem pedig ne zavarjuk a vendéget (engem) evés közben, hanem hagyjuk, hadd nyelje le a kajáját, és amikor megette és elviszem a tányért, akkor megkérdezem, hogy hogy ízlett. A lazactekercsben ne legyen szálka, a diómousse-ban pedig ne legyenek mégoly aprócska dióhéj-darabkák. De komolyan, dióhéj. Emellett még a köretként felszolgált tésztával voltak súlyos problémáim, borzasztó volt az állaga: ragacsos, gumiszerű. Szerintem vagy ez valami házi készítésű pappardelle volt, és már alapból elrontották a tésztáját, vagy pedig órákkal korábban megfőzték al dente, és most csak kicsit felmelegítették és rárakták a szószt. Az ételek borzasztóan túl voltak díszítve, basszus, a diómousse meggyel szerintem nem igényli, hogy két külön kis pohárban hozzák ki a krémet és a meggyet, egy negyven centi hosszú, csónak alakú tál két végében, a tál közepén mézzel és piros szósszal rajzolt absztrakt ábrákkal, diószeletkékkel és mentalevél-csokrocskákkal. És még az is fura volt, bár szokatlannak tűnik erre panaszkodni, de annyira gyorsan kihozták az ételeinket, hogy csuda: kikértük a levest és már előttünk is volt, megettük és már ott volt a főétel. Mikor főzték meg? Na jó, lehet, hogy csak profik, végülis könnyen elkészíthető ételeket kértünk.
De különben jó volt, és még azon gondolkodtam, mekkora szerencse, hogy nem vagyunk milliomosok és járunk mindennap étterembe és vacsorázunk mindennap szakéban érlelt vajhal és lazac tekercset sáfrányos-lime-os pappardellével, hanem van, amikor szendvicset. Mert hogyan ünnepelnénk egyébként, mi lenne a fényűzés, hova lehetne fokozni? Mondjuk elugorhatnánk Franciaországba valamely Michelin-csillagos helyre, de kinek van kedve egy másik országba menni egy vacsi miatt. Vagy leugorhatnánk Fertőrákosra a Ráspiba, és örülhetnénk annak, hogy hű, helyben sütött kenyér, hű, házi készítésű szörp, amihez a bodzabogyót önkezével szedte a húsz méterre fekvő erdőben a tulaj. (A Ráspi egyébként valóban isteni jó hely, mindenkinek javaslom, életem egyik legjobb kajáját ettem ott és az atmoszféra is utánozhatatlan.) Másrészt, a lazactekercs és a sokkal jobban elkészített lazactekercs között azért mindenképpen kisebb a különbség, mint a lazactekercs és a szendvics között. Szóval pont jó ez így.