Let's put a smile on that face

2008.08.10. 10:47 - címkék: - 4 komment

Láttuk a filmet, szeretném előrebocsátani, hogy én titkon valójában nem vagyok különösebben oda a Batmanért, ami azt illeti, igen kevés állatnak öltözött férfi szuperhősért vagyok különösebben oda, én a szörnyeket szeretem, a zombikat, a kőkemény akcióhősnőket és a borostás macsókat. Vin Diesel, az valaki, de... denevérember, ugyan már.


Ami miatt imádtam a Dark Knightot mégis, az természetesen Joker, eleve zseniálisan játszik Heath Ledger, persze, lehetetlen elvonatkoztatni a halálától, de még az amiatti misztikumot kivonva is zseniálisan játszik, nehezen fogom vissza magam, hogy ne soroljam a kedvenc jeleneteimet. Egyáltalán az ötlet, hogy végre nem egy anyagias, szuperokos vagy erős, céltudatos bűnöző az ellenfél, hanem egy efféle hibbant anarchista, akinek az egyetlen célja az értelmetlen pusztítás, szerintem ez gyönyörű. Hogy Batmanék már majdnem felszámolták a maffiát, kezd egészen rend lenni Gotham Cityben, és akkor megjelenik ez az egyszemélyes tébolyda, és teljesen tehetetlen vele szemben az okos rendőrfőnök, csinos ügyész és hegyesfülű szuperhős egyaránt, és egyes-egyedül totális káoszba dönti a várost. Gyönyörű. A bennem élő anarchista titkon végig egy kicsit Jokernek drukkolt.

PS. A kommentekben spoilerek lehetnek, én szóltam. 

Deny thy father and refuse thy name

2008.08.06. 18:54 - címkék: - 19 komment
A múltkor a presszóban elkezdtem mesélni egy történetet, amelyben szerepel Charles, a kiégett marketinges, ma világutazó, de csak a második mondatig jutottam, mert az L. váratlan hisztériás rohamot kapott a "kiégett marketinges" kifejezéstől. Megtudtam a jelenlévő informatikusfiúktól, hogy a marketing az nem egy tudomány, azok alig dolgoznak, hogy a "marketingespicsa" az egy fogalom, valamint hogy a világ összes cégénél ősi háború dúl az IT és a Sales között. Ó jaj, de mi van akkor, ha valami véletlen folytán egymásba szeret a programozófiú és a marketingescsaj? Úgyhogy Noizzal azonnal kitaláltuk a Rómeó és Júlia aktuális változatát, amely a Verona Inc. nevű multinál játszódik, és úgy kezdődik, hogy a programozófiú és a marketingescsaj megpillantják egymást a Karácsonyi Céges Partin, első látásra szerelembe esve ezáltal. Persze, tudják, hogy a közöttük lévő elválaszthatatlan szakadék miatt titokban kell tartaniuk bimbódzó szerelmüket - titkos légyottok következnek a kávéautomatánál, indokolatlan programokat kell a lány gépére telepíteni, csak hogy egy pillanatra összeérhessen a kezük az egér felett. Hosszas, itt nem részletezett, ám romantikus szenvedést követően Julie megszervezi, hogy áthelyezzék egy másik munkakörbe, ahol közelebb lehet Romhoz, a programozók asszisztense lesz mondjuk, ami ugyan képesítése alatti munkakör, de legalább véget érne az értelmetlen háborúskodás. A közvetlen kolléganőinek persze ezt nem meri elmondani, inkább azt mondja, hogy szimplán felmondott és egy másik földrészre költözik, majd elmegy szabadságra. Ekkor ér haza Rom a pár napos csapatépítő tréningről, és csupán a kávéautomatánál elkapott pletykákból értesül arról, hogy szerelme felmondott és egy másik földrészre utazott, szó nélkül, örökre. Az egyetlen, akit Julie beavatott a tervbe, a vállalati pszichológus szerencsétlen véletlen folytán épp a Pszichológiai Társaság éves kongresszusán vesz részt a Bahamákon, így Rom magára marad a kétségbeeséssel: összetör néhány nyomtatót és monitort, aztán a biztonsági személyzet kikíséri az épületből - vérző orral és szakadt ingben eltűnik egy mellékutcában és örökre nyoma vész.

Élet és pszichiátria

2008.08.06. 12:30 - címkék: - 3 komment

Addig is olvassuk el kedvenc pszichiáter-véleményírónk legújabb cikkét az ÉS-ben, erre tessék. Széles látókörű, okos és provokatív. Ilyen:

"Mit gondolnak a pszichiáterek önmagukról és mit gondol a társadalom róluk? Professzionális egészségügyi szakemberek, akik minden problémára orvossággal szolgálnak? Megértő és nyitott lelki segítők, lélekbúvárok? Szociális szakértők? Rendfenntartók, akik távol tartják a társadalomtól a deviáns és antiszociális elemeket? Más szemüveggel: korrupt receptíró gépezetek? Tovább nem odázható, a kérdést fel kell tennie a döntéshozóknak, a szakmának, de fel kell tennie a társadalomnak is. Milyen lélekgyógyászatot akarunk Magyarországon? Miként tudunk szembenézni a hétköznapokban egyre erőteljesebben megjelenő agresszióval, a leszakadó rétegek elkeseredettségével, a járványszerűen terjedő alkoholizmussal és drogfogyasztással? A szakma és a társadalom közönye, bezárkózása, a szokásos sárdobálás, a bűnbakképzés, a pótcselekvések és az álszent hallgatás nem megoldás."

Patsy Cline kétszer

2008.08.05. 16:05 - címkék: - 12 komment

Már nagyon szeretnék szabira menni, a munkahelyemen túl meleg van, és valaki mindig akar tőlem valamit, ráadásul többnyire jogosan, mert vagy beteg szegény, vagy hozzátartozó szegény, vagy kolléga szegény, és úgy érzem, hogy túl sokat dolgozom, mindent én csinálok, senki se dolgozik rajtam kívül, és ha én nem lennék itt, összedőlne ez az egész, abban a pillanatban, ahogy kilépek a kapun, porrá omlana, amiből természetesen semmi sem igaz, a valóságban  pontosan ugyanannyit dolgozom, mint máskor, ez az egész a jólismert régen voltam szabin szindrómám része. Szerencsére ezt a főnököm is látja rajtam, és bár sok mindent nem tehet, mint együttérez, de én már ezért is nagyon hálás vagyok. Mondjuk nem voltam annyira régen, mert júniusban, de az kevesebb volt, mint egy hét, az úgy tűnik, eddig tartott.

A lényeg az, hogy valamelyik nap találtam egy álláshirdetést az Elle magazinban, miszerint eladót keresnek a budapesti Louis Vuitton-boltba, és többször figyelmesen végigolvasva minden feltételnek megfeleltem, olyanok voltak, hogy tudjon csapatban dolgozni, meg érdekelje a divat, meg legyen gyakorlatias meg tudjon emberekkel bánni (talán ha megerőltetem magam, ez is menne) meg ismerje a számítógépet meg a LV termékeit (gondolom, egy félóra alatt meg tudnám tanulni a katalógust) és beszéljen angolul és legyen kedve dolgozni in a luxury environment. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy megpályázom az állást, és elmegyek a LV-butikba, és rendkívülimód csinos leszek és udvarias ám segítőkész, és kétszázezer forintos retikülök között üldögélek a légkondicionált luxuskörnyezetben, és mindenféle celebritások jönnek be retikült venni, akiket persze hiányzó arcmemóriám következtében nem ismerek fel, és nem kérek tőlük autogramot vagy bámulom őket, amiért nagyon hálásak lesznek, és egy darabig boldog és kiegyensúlyozott leszek, de hamar megunom és néhány hónap múlva már azon rinyálok, hogy csinálni kéne valami értelmeset. Nem, nincs arról szó, hogy én bármilyen szinten értelmetlennek tartanám a luxusretikülöket, sőt, csak van ez a küldetéstudatom, hogy nekem meg kell váltanom a világot és lúzer hősnőnek kell lennem mindenféleképpen, tudjátok, aki bravúrosan megoldja az ügyet és a pedofil szenátor vagy a társadalom egyéb mételye végül börtönbe kerül, de más aratja le helyette a babérokat és a pénzjutalmat is, ő meg tovább láncdohányzik egyedül szuterén magánnyomozó-irodájában, lábánál bolhás kutyája liheg a hőségben, néha megrázkódik egy kicsit az épület, amikor közvetlenül az ablak mellett elmegy a pomázi hév, és mondjuk Patsy Cline szól, túl sok noirt olvastam valószínűleg.

Aztán megkérdezte a mellettem ülő ismerősünk a vonaton, hogy tényleg, miért nem megyek el valami, a szakmámmal kapcsolatos pénzes állásba, és akkor nem kéne panelban laknom és tanulhatnék szörfözni meg siklóernyőzni vagy kis repülőgépet vezetni (mint Patsy Cline) és lehetne állandó személyi edzőm a konditeremben, legyek például vállalati pszichológus, csak nem jut eszembe a neve annak az embernek, aki az agyonstresszelt felsővezetők lelkét ápolgatja, hogy nehogy egy napon üzleti partnerük fején törjék szét a lapmonitort, na olyan, és a férjem meg visszamehetne a balettbe ugrálni multihoz programozni, és szépen elolvasnánk az összes "hogyan érvényesüljünk" önsegítő könyvet és egyre magasabbra hágnánk a ranglétrán és akkor ő járhatna öltönyben-nyakkendőben meg mindenféle színárnyalatú ingekre cserélhetné a Halo3-pólóit, én meg kosztümben körömcipőben araszolnék a dugóban Smart-autómmal, és lenne az irodában légkondi, a liftben zene, a menzán jégsaláta, és mindig frissen manikűrözve lenne a körmöm és lenne ergonomikus székem is, és eljárnék a közvetlen főnökömmel squasholni, és nem az lenne a csapatépítés, hogy néha cigizek a nővérekkel a konyhában, hanem mennénk a kötélpályára meg a wellnesshotelba. Miért, egyáltalán nem biztos, hogy szörnyű lenne. Szóval idáig jutottam, de aztán ma kaptam végre fizetést.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította