Gyertyatartó, dióhéj, lazactekercs

2008.12.22. 10:38 - címkék: - 1 komment

Voltunk vacsizni a Symbol nevű helyen (az a hagyomány, hogy a szülinapomon a férjem elvisz puccos étterembe, és most arra lettünk kíváncsiak). Érdeklődők kedvéért elmondanám, hogy egész jól néz ki a hely, legalábbis nekem tetszik, ahogy tökéletesen meghatározhatatlan stílusban vegyítettek műmárvány padlót, kerthelyiség-feelinget középen bárpulttal, piros műbőr székeket és süppedős kanapét meg barokkos gyertyatartókat. Mint sima vendég, a kaját is szerettem, remekül ráéreztek a fúziós konyhára a majdnem-olasz és majdnem-thai kajáikkal, de azért ha hisztériás étteremkritikus lennék, akkor már nem állna a hely. Kezdjük azzal, hogy karácsonyi zene szól, a szokásos Last Chritmas I gave you my heart - Rocking around the Christmas tree, és javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem december 21-én az ember már eleget hallotta ezeket a számokat.

A leves elfogyasztása közben megkérdezi tőlünk a főpincér, hogy hogy ízlik a leves, szerintem pedig ne zavarjuk a vendéget (engem) evés közben, hanem hagyjuk, hadd nyelje le a kajáját, és amikor megette és elviszem a tányért, akkor megkérdezem, hogy hogy ízlett. A lazactekercsben ne legyen szálka, a diómousse-ban pedig ne legyenek mégoly aprócska dióhéj-darabkák. De komolyan, dióhéj. Emellett még a köretként felszolgált tésztával voltak súlyos problémáim, borzasztó volt az állaga: ragacsos, gumiszerű. Szerintem vagy ez valami házi készítésű pappardelle volt, és már alapból elrontották a tésztáját, vagy pedig órákkal korábban megfőzték al dente, és most csak kicsit felmelegítették és rárakták a szószt. Az ételek borzasztóan túl voltak díszítve, basszus, a diómousse meggyel szerintem nem igényli, hogy két külön kis pohárban hozzák ki a krémet és a meggyet, egy negyven centi hosszú, csónak alakú tál két végében, a tál közepén mézzel és piros szósszal rajzolt absztrakt ábrákkal, diószeletkékkel és mentalevél-csokrocskákkal. És még az is fura volt, bár szokatlannak tűnik erre panaszkodni, de annyira gyorsan kihozták az ételeinket, hogy csuda: kikértük a levest és már előttünk is volt, megettük és már ott volt a főétel. Mikor főzték meg? Na jó, lehet, hogy csak profik, végülis könnyen elkészíthető ételeket kértünk.

De különben jó volt, és még azon gondolkodtam, mekkora szerencse, hogy nem vagyunk milliomosok és járunk mindennap étterembe és vacsorázunk mindennap szakéban érlelt vajhal és lazac tekercset sáfrányos-lime-os pappardellével, hanem van, amikor szendvicset. Mert hogyan ünnepelnénk egyébként, mi lenne a fényűzés, hova lehetne fokozni? Mondjuk elugorhatnánk Franciaországba valamely Michelin-csillagos helyre, de kinek van kedve egy másik országba menni egy vacsi miatt. Vagy leugorhatnánk Fertőrákosra a Ráspiba, és örülhetnénk annak, hogy hű, helyben sütött kenyér, hű, házi készítésű szörp, amihez a bodzabogyót önkezével szedte a húsz méterre fekvő erdőben a tulaj. (A Ráspi egyébként valóban isteni jó hely, mindenkinek javaslom, életem egyik legjobb kajáját ettem ott és az atmoszféra is utánozhatatlan.) Másrészt, a lazactekercs és a sokkal jobban elkészített lazactekercs között azért mindenképpen kisebb a különbség, mint a lazactekercs és a szendvics között. Szóval pont jó ez így.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította