L'homme y passe à travers des forêts de symboles

2008.07.09. 17:40 - címkék: - 7 komment

Olvasom Joyce Maynard könyvét, amiben Salingerrel való kapcsolatáról is ír. Úgy kezdődik, hogy Salinger akkor már egy jó ideje nem publikál, hanem a világtól elvonulva éldegél, homeopátiát tanul, vallásokat tanulmányoz, és minden nap ír, amit senkinek nem mutat meg, hanem betesz egy széfbe. Én már ezen teljesen megakadtam, hogy ha komolyabban belegondolunk, mennyire döbbenetes ez, évtizedekeig minden nap írni, magadnak. Áh, van egy jó ötletem, írok magamnak egy regényt. Azzal a biztos tudattal, hogy soha senki nem fog róla véleményt mondani, azaz kritizálni, leszólni, belemagyarázni dolgokat, de soha senkinek nem is fog tetszeni, boldog perceket okozni, senki nem fog megdicsérni, hogy milyen jól írsz, vagy megköszönni, hogy volt mit olvasnia, amikor nem tudott elaludni. Szerintem az összes kreatív alkotás részben azzal a céllal jön létre, hogy hassunk az emberekre, elszomorítsuk őket vagy megütköztessük vagy legalább elszórakoztassuk kicsit, és szerintem az alkotás ebből a szempontból a hatalom érzését adja meg. Én befolyásolom, a könyvemmel, hogy ennél a résznél nevetnek az emberek, ennél a résznél sírnak, és fuj, itt meg undorodjanak és féljenek (ha teszemazt zombihorrort írok). Soha az életben nem lennék képes erről a hatalomról lemondani, sem azokról, amikor valaki megdicséri az írásomat, igazából kizárólag azért szoktam írni, hogy néha megdicsérjenek. De elgondolkoztató, hogy ha ezt a hatalmat, meg a dicsfényben fürdőzést elvesszük az alkotói folyamatból, akkor mi marad? Milyen lehet magadnak írni? Úgy képzelem, hogy biztos valami felszabadító érzés.

Persze, mondhatnám, hogy kipróbálom, de soha az életben nem lennék képes, mert akármennyire is elhatároznám, azt gondolnám közben, hogy "jó, ezt most magamnak írom, de ha valami véletlen folytán nagyon jól sikerül, akkor azért megmutatom a férjemnek, és ha szerinte is jó, akkor beküldözgetem mindenféle magazinoknak". Persze, nem sikerülne jól, mert maximum ócskán összetákolnék valamit, még a helyesírását sem nézném át, minek, úgyse látja senki.

A kedvenc regényemben, a Holdpalotában műveli egyébként ugyanezt az egyik főhős, amikor egy barlangban él valami sivatagban és csodálatos képeket fest, amiket rajta kívül soha senki nem fog látni. Ebben van valami igazán irigylésreméltóan hátborzongató.

Egyáltalán nem erről akartam most egyébként írni, hanem teljesen másról. Szóval a 18 éves Joyce ír egy cikket a New York Times-ba, van róla fotó is, egy lépcsőn ül, okosan néz, és törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. És akkor ír neki Salinger (53), hogy milyen jó a cikk, leveleznek sokat, aztán szerelmesek lesznek egymásba, aztán elmúlik. Később Joyce elolvas egy novellát, amit Salinger még jóval a találkozásuk előtt írt, és szerepel benne egy fiatal lány, aki törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. Milyen gyönyörű már ez? Én, aki rajongok az életben felbukkanó szimbólumokért, imádom ezt a kis részletet. Hogy Salinger meglátta a Times-ban a képet a sovány, férfiórás lányról, és? Írt neki levelet azért, mert az ő képzeletében is létezett egy sovány, férfiórás lány? Hátha ez az? Persze, az emberek nem regényhősök, és a valóság nem egy Történet, és végül valóban nem azon múlik két ember közötti kapcsolat, hogy homályos szimbólumok összekötnek-e, hanem, hogy milyen az a két ember igazából, Salinger és Joyce szerelme is hamar köddé vált, amint együtt éltek pár hónapig. Nekem mégis nagyon tetszenek ezek, a szimbólumok, a véletlenek, hogy jelképek erdején át visz az ember útja, az egész mágikus gondolkodás. Lehet Jungot kéne olvasnom, ő szereti az ilyesmit.

Ui.: jé, gondoltam, belinkelem a Holdpalotát az olvasónaplómban, és most látom, hogy abban a bejegyzésben pontosan ugyanezt a Baudelaire-sort idézem. Pedig nem idézem minden nap.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította