Egyetemi éveimnél tartok a lánykori naplómban, micsoda kalandos idők voltak azok is, úgy értem, egy átlagos sitcom-ba illőek. Lefeküdtem az egyik legjobb barátommal, ami önmagában para, ráadásul az akkori pasim megtudta, mert a kocsijában hagytam a táskámat, és benne volt a naplóm és ő elolvasta, de aztán megbocsátott és visszamentem hozzá, persze, a barátságban ez okozott némi törést, aztán kirúgtam a pasimat, de akkor nem jöttem össze mégsem a szóbanforgó baráttal, mert független akartam lenni kicsit, de közben... szóval az a fajta kavarás, amit többnyire már a negyedik évadban vesznek elő, és annyi benne a fordulat, hogy az már erőltetettnek tűnik.
De nem erről akarok beszélni, hanem idézni az alábbi beszélgetést a húszéves koromból.
(Ülünk a lépcsőn és a közös ismerőseinkről dumálunk.)
"isolde: - Tényleg mennyire sokfélék az emberek. Tök érdekesek.
Ex: - Ja, én is szeretem őket."
Lucia megkérdezte a múltkor, mire fel ez a nosztalgiahullám nálam, szerintem az, hogy mostanában csomó ilyen előre vivő dolog történt velem, szakvizsgáztam, magánrendelni fogok, betöltöttem a harmincat. Ilyenkor szoktam a régi naplóimat olvasgatni, amikor új korszak van az életemben vagy efféle. Nagyon érdekes látni, hogy egyrészt mennyire kis hülye voltam, és hittel műveltem/magyaráztam a legnagyobb baromságokat, másrészt pedig, hogy a lényegesebb dolgokról mennyire pontosan ugyanazt gondolom most is, mint akkor. Például, hogy "szeretem az embereket", ezt azért így egy az egyben lehet, hogy nem jelenteném ki (nem is én mondtam), mivel mindig van egy-két kivétel, akiért épp nem vagyok oda, de hogy tök érdekesek, mert annyira sokfélék, simán.
Úgy sajnálom ilyenkor, hogy már nem írok naplót, és ezeket az éveket max egy blogból tudom majd visszaolvasni, ami azért cseppet felszínes.
Bezzeg a régi naplóim milyen mélyek és épületesek olykor.
"Basszus, megettem egy zacskó fruttit.
Csak nehogy feldiffundáljon az agyamba és beépüljön a szövetek közé.
Hol is tartottam? Ja, sehol."