I'm dreaming of a white Christmas

2007.07.22. 17:39 - címkék: - 8 komment
A csótányok zavarták a legkevésbé.
Ott voltak mindenütt, a hőséggel látszólag mit sem törődve rohangáltak a kiürült lakásokban, az áthevült lépcsőkorlátokon és a régi játszótér vörösen izzó mászókáin. A gyilkos UV-sugárzás, amely egy fehér lepedőkbe burkolt átlagos felnőtt emberben körülbelül hat perc alatt okozott halálos bőrrákot, nekik meg sem kottyant. Az evolúció nagy túlélői.
A végtelenbe nyúló hatalmas lakótelep egyforma, izzó betonkockáival egyébként is valamiféle szürreális temetkezőhelyre emlékeztette. Pedig halottak nem voltak itt, bár élők sem: néhány évvel ezelőtt az utolsó hajléktalanok is kiköltöztek. Az egyik családot ismerte, ők akkor mentek el, amikor a két kisgyerek bentragadt a zárlatossá vált liftben. Hetek múlva szedték ki őket az izzó fémkaszniból, gyakorlatilag megsültek, mint a krumpli az alufóliában.
A legtöbben valószínűleg az erdőbe mentek, bár röhejesnek tűnik erdőnek nevezni azt a megtépázott, száraz bozótost. Állítólag barlangok bújtak meg a bozótban, itt vészelték át a nappalokat, éjszaka pedig vizet kerestek vagy bármilyen ehető élőlényt.
Itt a valaha-volt lakótelepen rég nem találkozott emberi lénnyel. Néha beszélt a csótányokhoz, de inkább spórolt az erejével. Bár vizet tudott nyerni a pincében húzódó régi csövekből, az élelem beszerzése jóval nehezebb volt. Nappal talán sikerülhetett volna belógnia valamelyik légkondicionált bevásárlóközpontba, de nappal öngyilkosság lett volna elhagyni az óvóhelyet.
Milyen találó név egyébként. A tízemeletes ház pincéjét eredetileg háború esetére építették, ide menekülhettek volna őseink a bombázás elől. Sajnos a felhalmozott konzerveket feltehetőleg már generációkkal ezelőtt szétlopkodták.
Többnyire éjszaka indult útnak, ilyenkor kicsit talán lehűlt a levegő, persze az órmótlan betontömbök árasztották magukból a nap során elnyelt hőt. A szemközti hegyen villák magasodtak, légkondicionált villák, amelyeknek a napi hűtése manapság már körülbelül annyi energiát használt el, amivel annak idején be lehetett volna foltozni az ózonlyukat. Vagy lebombázni egy földrészt, talán az is megoldotta volna a problémát. Persze attól függ, melyiket. Mégis hálás volt a villalakóknak, mert sosem lakatolták le a szeméttárolóikat, talán valami rosszul értelmezett jótékonyságból vagy bűntudattól vezérelve. Egész kerületeket élelmeztek így.
Vidékre kellene menni, ott állítólag hűvösebb van egy-két fokkal, téglaépületek vannak, meg hatalmas, régi katedrálisok, amelyeknek a falán semmiféle napsugár nem képes áthatolni. De ahhoz, hogy elinduljon, itt kellene hagynia a csodálatos szerencsével megtalált vízvezetéket. Lehet, hogy soha többet nem találna vizet, lehet, hogy nem találna búvóhelyet nappalra, és már az első napkelte után tíz perccel hőgutát kapna. Meg bőrrákot, de azt már meg sem érné.
A hűvös csövekhez simult és aludni próbált. A régi városra gondolt, amelyről nagyanyja mesélt, mielőtt napszúrást kapott és megbolondult volna. Akkoriban ezekben a lakásokban emberek éltek, villamosok jártak, és majdnem minden héten esett az eső.
Bár sosem látott még ködöt, sem villamost, mégsem esett nehezére maga elé képzelni. Lehunyta a szemét és elképzelte, ahogy egyedül sétál a ködben, a kihalt alsó rakparton. A folyóhoz vezető lépcsőkön szerelmespárok ülnek, a lány fázik, ezért a fiú ráadja a kabátját.
Mondjuk, azt, hogy milyen lehet fázni, már egyáltalán nem tudta elképzelni.


"Keith Richards looked at me, pulled me on stage,

2007.07.22. 12:35 - címkék: - 1 komment

he took me backstage, and gave me a Coke with ice and a lemon. And I never went home."

 

 

 

 

 

Meg kellett néznem a Majdnem hírest így Rolling Stones koncert után, nagyon jó még mindig, egyik kedvenc filmem, a rendezői változatot kell nézni, amiben elhangzik a címben szereplő mondat is.
Röviden hetvenes évek, zenei lapokba írogató 15 éves kissrácot életkorának ismerete nélkül megbízza a Rolling Stone magazin, hogy készítsen interjút a Stillwater nevű zenekarral. Szóval kissrác turnézik a zenekarral, némi balhé, szakadt turnébusz, sok zene, elvétve drogok, a kissrác fura anyja is nagyon jó, és hát a tündéri groupie múzsa, Penny Lane (Kate Hudson) egyszerűen utánozhatatlan. Valamint most vettük észre, hogy a Stillwater énekese nem más, mint My Name is Earl, és egy mellékszerepben feltűnik egy The Office-szereplő is. Valós történeten alapul amúgy. És remek zenék végig. Kötelező.

I know it's only rock'n'roll but I like it

2007.07.21. 12:49 - címkék: - 2 komment

Mit mondjak. Olyan volt, ahogy az ember egy Rolling Stones koncertet elképzel, lenyűgöző & hiteles, nagyon jól szólnak ezek a számok élőben, és hát Mick Jagger basszus... nem rúgnám ki az ágyamból.*
Tudom, tudom, ócska youtube-os koncertvideó, nem kell megnézni, de muszáj beraknom magamnak emlékül.

*Hair című film, az a jelenet, amikor a szőke srácot faggatják a fogdán, hogy miért ragaszkodik annyira a hosszú hajhoz.
- And men?
- What do you mean?
- Do you have any sexual attraction towards men?
- Am I a homosexual?
- Yeah.
- I wouldn't kick Mick Jagger out of my bed but I'm not a homosexual.

What? The Todd appreciates hot, regardless of gender!

2007.07.19. 19:19 - címkék: - 8 komment
Még nekem is feltűnt, hogy idén mintha nem lenne divat a melltartó. Ez is valami retró? Tegnap pedig a következő jelenetnek voltam szemtanúja az edzőterem öltözőjében (bár elmondva nem olyan jó): karcsú, izmos, napbarnított, nagyonszép lány kijön a tusolóból csuromvizesen, hosszú, vizes hajjal, törölközés nélkül felhúz a vízcseppes bőrére egy darab tangát, egy darab farmert és egy zöld ujjatlan trikót, papucs fel, haj kicsit megráz, köszön, kimegy. Azt hittem, ilyenek csak farmerreklámokban vannak.

Kávé, vasalás (illetve ezek hiánya)

2007.07.18. 17:35 - címkék: - 4 komment
Nem volt semmi baj a gyerekekkel persze. Volt egy pillanat, amikor kivételesen mind a kettő minden látható ok nélkül ordított (ezt ritkán csinálták, többnyire aranyosak voltak), lemerült a telefonom, és egy hatalmas, fekete pók közelített felém a konyhapadlón, akkor gondoltam, hogy ha még ma este mindenképpen pánikba akarok esni, akkor arra ez lenne az ideális pillanat, de aztán nem estem és a pillanat tovasuhant.
Sokkal közelebb álltam a pánikrohamhoz ma reggel, amikor kómásan kitántorogtam a(z amúgy kb harmincöt fok hőmérsékletű) konyhába és észrevettem, hogy nincs itthon kávé. Gondolom, aki kávéfüggő*, az érti, miről beszélek, aki nem, az meg képzelje el, hogy egyszercsak nincs otthon sör/víz/internetkapcsolat. Azért magyarázatképpen elmondom, hogy középiskolás koromban egyszer kávé nélkül kellett elkezdenem az angol országos tanulmányi versenyt, a reggelihez nem adtak kávét ugyanis, mert a tizenhétévesek csak ne mérgezzék magukat, jobb nekik a menzatea vagy a kakaós tej, délben találtam csak egy büfét, ahol végre koffeinhoz lehetett jutni, és mint utóbb kiderült, a délelőtti feladatokon siralmas pontszámmal végeztem, a délutániak meg majdnem mind maximum pontosak lettek.
Szóval azt hiszem, csupán azért nem kaptam pánikrohamot reggel, mert túl alacsony volt a vérnyomásom hozzá.
Ezenkívül még olyan problémáim vannak, hogy nincs mit felvennem, ugyanis a nyári cuccaimat kevés kivétellel mind vasalni kell (vászonnadrágok, vászonszoknyák), az pedig teljességgel elképzelhetetlen számomra, hogy a jelen időjárási körülmények között akárcsak gondolni tudjak a vasalásra. Felmerült bennem reggel, hogy betelefonálok a főnökömnek, hogy sajna nem tudok bemenni fenti két okból (ti. kávé és vasalatlanság), aztán eszembe jutott, hogy a munkahelyemen talán mégis egy fokkal hűvösebb van, mint itthon, és akkor a szó szoros és átvitt értelmében is gyűrötten eltántorogtam.
Egyetlen jó dolog, hogy a dicső múltban, amikor hazajöttem Hollandiából és még volt egy kevés pénzem, akkor azt hihetetlen lélekjelenléttel és előrelátással Rolling Stones koncertjegyekre költöttem el és már csak két nap van addig.

(*Bárcsak lenne már nálunk is Starbucks! Tavaly hallottam valami pletykát, hogy lesz itthon is, de még semmi jele.)

Koncentráljunk a képre, hátha jobb lesz

2007.07.18. 13:40 - címkék: - komment

 

 

Kép innen.

Kaland, izgalom, leánycsecsemők

2007.07.17. 19:00 - címkék: - 6 komment
E percekben bébiszittelem alie-ék gyerekeit, tegnap meséltem a kollégáimnak, akik egyöntetűen bizonygatni kezdték, hogy egészen biztosan pánikolni fogok és hiába mondtam, hogy én még soha életemben nem pánikoltam, és nem is tudom elképzelni*, erre azt mondták, ez csupán azért lehetséges, mert még sosem hagytak órákra egyedül ordító ikercsecsemőkkel.
Eddig minden jó, kellemesen hűvös van a lakásban, übercukik, csak az egyik ordít, a szülők pedig még csak egyszer telefonáltak, igaz, nyolc perce indultak el.
Á, most abbahagyta, szerintem megnyugtatólag hat rá a billentyűzetkopogás.

*Valójában a múltkor pánikoltam kicsit egy csótánytól, de csak néhány másodpercig tartott, mivel elszaladtam. És egyik nap meg ügyeletben kaptam kis híján infarktust, mert a nálamnál fejlettebb szépérzékkel rendelkező kolléganőm apró, sötét szaténrózsákkal díszítette a fürdőszobában az egyik csövet, és én mindig mászkáló rovaroknak nézem őket. Ja, és a nászútunkon, abban a barlangban is féltem, pedig nem is barlang volt, csak egy múzeum megfelelő hatásvadászattal kialakított alagsora, de klausztrofóbiás minek megy a föld alá.

Semmi értelmes

2007.07.17. 08:20 - címkék: - 2 komment
Tegnap meg a hőség ellenére hasznos dolgokat akartam csinálni este, de nem volt net. Mindegyik hasznos dologhoz kellett volna. És fájt a hátam szörnyen, meg a fejem, és gyógyszer nem használt rá, pedig kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, mint House. Ilyenkor nem tudok könyvet olvasni, de most épp nincs is olyan könyvem, amihez kedvem lenne.
Szóval végülis többnyire feküdtem a hátamon a szőnyegen, zenét hallgattam, és a bash.hu-ról kinyomtatott lapokat olvastam.
Hey, remember that time when I would only read the back of cereal boxes.
Meg néha prizniceltem magam vizes törölközővel.
Ez az ezredik bejegyzés ebben a blogban amúgy. 

Vízikígyó

2007.07.16. 12:58 - címkék: - 3 komment
És még az is volt, hogy megnéztem a Psychiatria Hungaricában a szerzői utasításokat, hogy milyen formátumban kell nekik a hivatkozásokat felsorolni, volt benne a gyengébbek kedvéért példa-hivatkozás is, egy, a vízikígyó tüdőkeringéséről szóló cikk.
Lehet, hogy ez csak nekem vicces.

Lazy Sunday afternoon (I got no mind to worry)

2007.07.16. 08:17 - címkék: - komment
Nagyon furcsán kevés emlékem van a hétvégéről, mivel szombaton ügyeltem és három órát aludtam, így vasárnap minden valahol az álom és az ébrenlét határán történt.
Már eleve az is kicsit fura volt, hogy feküdtem az ügyeletes orvosi szobában és nem tudtam aludni, mert iszonyú nagy zaj volt a folyosón, és ekkor felébredtem, csend volt, és rájöttem, hogy csak álmodtam, hogy nem tudok aludni a zaj miatt.
Szoktam ilyeneket.
Szóval vasárnap főleg házimunkát végeztem és közben néha lefeküdtem és elaludtam, úgyhogy most ilyen elmosódott emlékeim vannak, hogy két alvás közti szünetben kisikáltam a fürdőkádat, meg mintha teregettem volna, és este volt vacsora, tehát valószínűleg főztem is, sőt olyan is rémlik, hogy napoztam a szobában a nyitott ablak előtt és hallgattam a kicsit unalmas új Norah Jones cd-t, le is barnultam. Meg miután előző nap vitatkoztam a yummie-n azon, hogy mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar, és ne várjuk el minden kismellűtől, hogy szilikont csináltasson (vagy ilyesmi), még vásárolni is voltam anyámmal a westendben, leárazás a Woman's Secretben, szóval push-up melltartókat próbálgattam fél délelőtt, isn't it ironic, délután meg epiláltam a lábamat meg befestettem a hajamat. Meg sorozat évadzárókat néztünk, most értünk a House és a Studio 60 végére, végre történt valami a House-ban basszus, már kezdtem volna nagyon megunni, nem beszélve arról, hogy a harmadik évad orvosi eseteit már alig lehetett élvezni, annyi baromság volt benne, hogy általában csak felhúztam magam. A Studio 60-ről meg nem nagyon tudnék egy értelmes gondolatot leírni, ami nem spoiler, de: tetszett. Még befejezzük a Boston Legalt és az Earl-t, mindegyikből kb két rész van, és úgy döntöttem, utána egy kis szünetet fogok tartani a sorozatnézésben, mielőtt újakba fogok, mert már valahogy kezdtem kicsit túladagolódni, és alig nézünk "rendes" filmeket, de ha nézünk, azokat valahogy mind túl hosszúnak találom és a negyvenedik percben elkezdek fészkelődni, hogy mikor lesz már vége, vajon miért.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása