Zene

2007.05.19. 15:39 - címkék: - 9 komment
Van az az embertípus, aki ugyan szeret zenekarokat, filmeket, de objektíven kezeli azokat, én meg a másik vagyok, a veleszületett rajongó. Nekem teljesen mindegy, milyen hibák vannak a Firefly-ban vagy hogy rossz film-e a Serenity, az első részben rajongó lettem, onnantól fogva csinálhatnak, amit akarnak. Meg én vagyok az, aki kb tíz évvel ezelőtt hónapokig pirítóson meg tejeskávén élt (gondolkodtam a zsömle és tejeskávén, mint József Attila, de ha egyszer volt kenyérpirítóm) és a Coca Cola Top 40 nevű borzalmas tévéműsorban statisztált és Kozsót hallgatott élőben playbackelni alkalmanként nyolcszáz forint fizetségért, csak, hogy elmehessen Bécsbe YES-koncertre, egyedül. És voltak a Soproni Éveim zenekarai, voltak köztük eléggé, khm, kezdők, amikért leginkább azért rajongtam, mert szerelmes voltam a kékszemű billentyűs fiúba (fogadok, hogy az egyetlen vagyok az országban, aki James Band-es pólót visel porszívózáshoz), és voltak olyanok is, amik ténylegesen jók voltak. A jók között volt a Step On The Blues Floor, akik azóta Blues Floor-rá rövidültek, pár évente hallom őket, és mindig egy fokkal jobbak, mint az előző alkalommal. Tegnap mondjuk kicsit aggódtam, mivel utánozhatatlan énekesnőjük terhesség miatt épp nem turnézik velük, egy srác énekel helyette, én pedig általában a női énekhangokat szeretem, de megint eggyel jobbak voltak, mint pár éve. Azt hiszem blues-rock a stílus, bár műfajmeghatározásban sosem voltam jó, egyszer lefordítottam egy fantasy-regényt, amiről később kiderült, hogy sci-fi volt, de ne térjünk el a témától: még mindig meglepően jók, meggyőzően játszanak Eric Claptont és Jimi Hendrixet, némely számoknál nehéz ülve maradni, lesznek a Volt-fesztiválon, menjetek.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította