A végtelenbe és tovább

2007.03.14. 17:23 - címkék: - 6 komment

Beszéltem ma a Proffal, Aki Az Atyaúristen, fél 12-re volt hozzá időpontom, 11.33-kor már kint voltam. Megkérdezte, hogy vagyok, hol lakom, hogy tetszik a város, vannak-e itt ismerőseim, ó, nincsenek, akkor nem vagyok-e magányos, de mondtam, hogy a város beautiful depending on the weather, én meg elvagyok.

Mondjuk, ismerőseim ugyan valóban nincsenek itt, de ismerőseim ismerősei már vannak, így kaptam biciklit kölcsönbe, úgyhogy amint jobb idő lesz, száguldozhatok reggelente a csillivilli kórházba befele, mint a szívsebész csaj (=Meg Ryan) az Angyalok városában, az annyira menő. Csak elengedett kézzel nem szabad, ez a film tanulsága, ha emlékszünk.

Visszatérve, mindig is szerettem egyedül lenni, és ezért nem parázok, hogy nem szereztem még itt barátokat, és csak a kollégákkal beszélgetek meg a lett (utánanéztem, melyik is a Latvian, az a lett) sebészgyerekkel néha. Egyedül lenni fura. Különösen úgy, hogy az embernek nincs igazán sok teendője. Olyan dolgokon gondolkozom, és olyan dolgokat veszek észre, amiket amúgy sosem vennék, pl. (jó, ez nyálas) minden nap nézem a ház előtti tulipánfát, hogy mennyire nyílt már ki. Jobban figyelek a könyvre is, amit olvasok, vagy a munkámra. Milyen remek intuíció volt, hogy épp a Holdpalotát hoztam magammal... amiben a pasas majdnem egy évet eltölt egyedül a utah-i sivatagban, egy barlangban lakik, és olyan képeket fest, amikről tudja, hogy rajta kívül soha senki nem fogja látni őket.
Meg nézi, ahogy esik a hó. A tojásokról pedig már beszéltem.
És az is fura, hogy kb. elfelejtettem dohányozni, amióta itt vagyok, de ez mind semmiség, rendszeresen aerobicozni járok, beosztom a pénzemet, mindemellett salátát eszem barnakenyérrel, és szelektíven gyűjtöm a szemetet. Igazán nem direkt, de ha egyszer három kuka van? És a végén még biciklivel is fogok járni.

Közben meg hiányoznak a barátaim meg a kollégáim, és ez is jó. Hogy amikor az ember szerettei ott lármáznak körülötte, akkor hajlamos természetesnek venni mindezt, és eszébe sem jut, hogy mennyit jelentenek ezek a kapcsolatok. Egyáltalán, jelentenek-e valamit azon kívül, hogy néha az idegeinkre mennek? Így pedig lehet hiányolni, lehet vágyni rá, lehet majd megint örülni neki. A kapcsolatoknak.
Ezért jöttem ide igazából. Persze, azért is, mert küldtek, de ha valaki megkérdezte volna, miért akarok menni, akkor azt mondtam volna... nem, ezt nem mondtam volna, de gondoltam volna, hogy itt akarok hagyni mindent és meg akarom nézni, mi hiányzik. Hogy ki hányszor jut eszembe egy nap.
Kivéve a férjemet, mert azt pontosan tudtam, hogy hányszor fog.

Ja, meg itt van tőlem karnyújtásnyira Amszterdam, ahol ugyan csak három napot töltöttem anno, de azt elég intenzíven, és miközben élem itt a szerzetesi életemet (kecskesajtot vacsoráztam zellerszárral, viccen kívül), arra gondolok hogy milyen jó lesz majd megint a tevékeny, hisztériás, dohányzó és metróval járó énemnek lenni. És milyen jó, hogy az is én vagyok, meg ez is. Hogy mennyiféleképpen élheti az ember az életét. (Kedvenc pszichoterápiás könyvemben mondja ezt Yalom a stresszes élete miatt hónapok óta rinyáló betegnek: "Dehát miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?") Ez is lehetnék, aki most vagyok. Ha akarnék.

De a címet különben azért adtam ennek a bejegyzésnek, mert megnéztem az előbb a statisztikámat, és azt láttam, hogy amióta itt vagyok, csomót nőtt az olvasottságom. Hehe. Valójában csak ezért jöttem.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította