Tegnap ebédnél Alainnel elkezdtünk beszélni azokról a bizonyos pillanatokról.
A tavalyi VOLT-fesztivál kapcsán mesélte el, hogy akkor és ott olyan nagyon jól, felszabadultan és a helyén érezte magát, úgy érezte, tökéletes ez a világ, úgy, ahogy van, és ő is tökéletes ebben a világban.
A szintén ott tartózkodó egyik kollégám nem értette, miről beszélünk ("jól érezted magad egy buliban? az mért olyan nagy szám?") mire elmeséltem én is, hogyamikor Amszterdamban voltunk, és este elmentünk abba a jazz kocsmába, és színes ruhákban táncoltunk, és soha nem voltam olyan boldog, pedig az égvilágon semmi okom nem volt rá, éppenséggel már/még egyikkel sem flörtöltem a jelenlévő jóképű győriek közül, és mindösszes tudatmódosításom két tequila volt.
Alaine elmesélte, amikor csillagász táborban egész éjszaka meteorokat néztek és feljött a Nap.
A kollégánk még mindig nem értette.
Elmeséltem, amikor a tokaji hegy tetején álltam a szerelmemmel, lábam alatt elterült az alföld, ezüst csíkokként kanyarogtak a folyók.
Alaine elmesélte, hogy San Franciscoban, már nem emlékszem, mi történt vele.
Nem meséltem el, csak gondoltam, amikor ültünk a Fő téren, éjszaka, csendben, talán az eső is esett kicsit.
Kollégánk még mindig nem értette, hogy "akkor ez most fless vagy feeling, vagy inkább flow" (csak, hogy klasszikust idézzek), és akkor megmondtuk neki, hogy "boldogság", és onnantól már igazán hülyének nézett minket.