Az ember nem komoly tizenhét évesen.
Egy estén, vigye ördög a limonádét,
a korsó sört, a bárt, mely csillog fényesen,
a sétány hársai közt jársz, hol zöld az árnyék.

Júniusest. A hárs jó illatot lehel,
oly édes a lég, hogy pillád le-lezárod.
Zajjal rebben a szél, hisz a város közel,
kocsmaszagot sodor és venyigevirágot.

S hirtelen feltűnik egy tenyérnyi, sötét
azúrszínű szövet egy kis ág keretében,
s egy csillag süti át gonoszul, ahogy ég,
borzongva, édesen, parányin és fehéren.

Júniuséj, tizenhét év! A szív ragyog részegen,
szesz a vér, forrón fejedbe árad,
kábulatban beszélsz, s érzed, hogy a csók
úgy piheg ajkadon, akár egy kicsi állat.

A bolond szív regényvilágban kóborol,
midőn egy halovány ívlámpa sugarán át
egy kisasszony siet, arca csupa mosoly,
s rá apja zord keménygallérja veti árnyát.

S mert úgy találja, hogy naiv vagy végtelen,
piciny cipőivel tovább kopogva harsan,
félrekapja fejét, elfordul hirtelen,
s egyszerre ajkadon is elhervad a dallam.

Szerelmes vagy. Sóvár, egész augusztusig.
Szerelmes vagy, nevet szonettodon a lányka.
Ődöngsz kedvetlenül, elhagynak társaid,
aztán egy este pár kurta sort ír a drága.

Ez este bárba mégy, mely csillog fényesen,
egy korsó sört hozatsz, vagy édes limonádét.
Az ember nem komoly tizenhét évesen,
a ha nyílik a hárs, mely alatt zöld az árnyék.

/Arthur Rimbaud: Regény/