Tegnap egész délután az esküvőmet tervezgettem. Reménykedem benne, hogy csak az időjárási fronttól kattantam meg, és hamarosan javulni fog az állapotom. Kiszámoltam, hány embert hívunk, mennyibe fog kerülni, és Sopron melyik hotelében vagy éttermében legyen. Mérlegeltem a varratott ruha, a kölcsönzött ruha, az élő zenekar, a dj, a bérelt limuzin, a sógor ladája, a menyasszonytánc, a rokonok, és az egyházi szertartás előnyeit, hátrányait, illetve költségeit. Sajnos mindezt szerencsétlen pasim díványán tettem, órákig, időnként erőfeszítéseket téve arra, hogy őt is bevonjam a beszélgetésbe. Szimpla egy év leforgása alatt ez lett belőlem. A valaha szeretőket tartó vad szingli, akihez éjfélkor is fel lehetett ugrani, akit szájon lehetett csókolni nőnapi virágcsokor ürügyén, aki utálta a kutyákat és a gyerekeket, aki el tudta képzelni az életét egy londoni drogambulancián*, aki többre tartotta az egyedüllétet, a reménytelen szerelmeket, az izgalmas kalandokat, és a könyveit holmi kapcsolatnál - lám, élettársa díványán esküvőjét tervezgeti.
Sic transit gloria mundi.
Klassz.

*Dolgozóként.