Még csak 18 éves voltam, amikor elköltöztem otthonról. Kollégiumba. Ez a tény két, történetünk szempontjából jelentős változással járt: 1. a hétköznapokban nélkülöznöm kellett a televízió nyújtotta kikapcsolódást; 2. magamnak kellett kimosnom a ruháimat a kollégium mosógépében, az általam vásárolt mosószerekkel (ó irgalom atyja, ne hagyj el). Az öblítősdoboz formája miatt választottam a coccolinot, négyszögletes alakjából adódóan klasszul elfért bármilyen zugban, a koleszszobában pedig nem volt sok hely.
Később: felnőttem.
Siralmas újpesti panelba költöztem, ahol szintén nem volt tévé, munkát vállaltam, később siralmas mesterutcai cselédszobát béreltem, manapság meg klassz kis féllakást bérelek a hatkerben. Nyolc éve tévé nélkül. Nyolc éve mosok magamra. Nyolc éve csak időnként, hétvégenként anyáméknál kellett szembesülnöm a kedvenc öblítőm idióta reklámjával. Ez mondjuk két-háromhavonta egy coccolino-reklámot jelent. Magát a terméket mindvégig nagyra értékeltem, szerintem klassz öblítő, jó illatú, én pedig alapvetően márkahű személyiségtípusba tartozom (legalábbis mosószerek, kutyák, mobiltelefonok, farmerek, pasik, illatszerek terén). Persze, nyolc év hosszú idő, én is többször meginogtam. Amikor a jó kis hasáb alakú doboz más formájúvá változott. Amikor a lakótársam tényleg macis hűtőmágnest rakott a hűtőajtóra (nyugi, eltakartam egy föléragasztott pizza hut-szórólappal). Amikor először megláttam a tarajos sülös reklámot. De végig azt gondoltam: én szabad, gondolkodó ember vagyok, akit nem befolyásol a marketing, hanem a termék minősége alapján választ. Ha coccolinoval szeretek mosni, hát azzal mosok, vaze.
Na, ennek vége. Megtörtem. Bedőltem. Tegnap, a duna pláza földszintjén megszűntem szabad, gondolkodó embernek lenni. Levettem a polcról a kedvenc öblítőmet, ami szinte bele volt csomagolva egy hatalmas szórólapba: ha visszaküldöm a vonalkódot, macis tollat, macis törölközőt, macis mianyavaját küldenek. És akkor hirtelen úgy éreztem: elég volt. Én gyűlölöm ezt a kurva macit. Nem kell. És megvettem életem első Silanját.
Ezúton gratulálnék a coccolino reklámszakembereinek, akik életem során először éreztették velem a marketing alapvetően érzelmeinket manipuláló, a józan gondolkodást felülíró hatását.
Tegnap Niké elmagyarázta nekem, hogy holnapra (mára) sokkal jobban leszek, mert az ügyelet gyógyít. Ekkora hülyeséget régen hallottam, pedig alátámasztotta néhány esetismertetéssel: egyes orvosok az ügyelet átvétele utáni néhány órában csodálatos módon épültek fel változatos kórságokból. Őszintén szólva, az én emlékeim között is szerepelt egy extrém eset, amikor szombat reggel heveny gyomor-bélrendszeri tünetektől sújtva kúsztam be valahogy, és fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni az elkövetkezendő 24 órát, de két vagy három óra múlva már kutya bajom sem volt.
Hát így.
Szóval azt nem állítom, hogy meggyógyultam az influenzából, de sokkal-sokkal-sokkal jobban vagyok.
Ráadásul este kilenckor meglátogatott Niké meg Kollégám, és hoztak be nekem csokis perecet.
Szeretek itt dolgozni.
A hitelkérelmemmel kapcsolatban amúgy annyi történt, hogy volt kint az értékbecslő és megbecsülte a nagyszülői házat, nem mondta meg, mennyire. Magdika szerint az értékbecslőt minden adandó alkalommal le kell fizetni, ami az értékbecslés horderejétől függően a zsebébe csúsztatott öt vagy tízezer forintot jelent. Mi úgy döntöttünk, semmiféleképpen nem támogatjuk a hazánkban amúgy is népszerű korrupciót, és csúszópénz helyett a nagyszülők háztáji kékfrankosával próbálkoztunk. Meglepetésünkre a becsületes banktisztviselőt még leitatni sem sikerült, nem akart az ittas vezetés vétségébe esni, de végül megajándékoztuk egy üveg echte ponczichter soproni kékfrankossal, rúgjon be otthon. Az eredményről egyelőre nincs hír.