Edzőterem, öltöző, félig felöltözött jócsajok.
Jócsaj1: - ... otthon már alig férnek el a ruháim a szekrényben.
Jócsaj2: - Én a múltkor mindent kiselejteztem, az összes régi ruhát kidobtam, amit nem hordok. Csak azt a csipkés kisruhát tartottam meg emlékbe, amiben megkereszteltek, meg az első Levi's-emet.
Azt mondta a férjem, hogy szerinte ne írjak a blogomba arról a legendáról, hogy a gyógyszercégek pénzt ajánlanak az orvosoknak gyógyszerbeállításonként, vagy ha mégis írok, akkor számítsak rá, hogy majd felkapja valamelyik nagyobb hírportál, belinkelnek, hogy lám, gyakorló pszichiáter erről ír a blogjában, és akkor ki tudja, miféle bajom lehet. Beperelnek rágalmazásért, aztán írhatok ócska ismeretterjesztő könyveket életem végéig. És akkor még nem beszéltem azokról a dolgokról, amiket magamtól is tudtam, hogy nem fogok beleírni a blogomba.
Hát jól van. Csak hát ez az egész helyzet így annyira szomorú.*
Persze, van jó része is, a fiatal orvosok gondolkodásmódja például egy csomószor még mindig meglepően jó a kérdésről és az is érdekes, hogy miért. De azt se írom le.
*Persze, lehetne azt gondolni, hogy csak irigykedem, mert nekem személyesen még sose ajánlottak pénzt ilyenért, de még utazást se, és idén már tollakat kellett vásárolnom az írószerboltban, mert ide az isten háta mögé még repitollat sem hoznak. Nyilván.
Még azt is mondták pszichiáterek a múlt héten (azon kívül, hogy túl nagyok az anyagi elvárásaim), hogy én nárcisztikus vagyok, meg hogy én konzervatívan öltözködöm*. Ez a(z egyik) hátránya annak, ha az ember pszichiáterekkel dolgozik, a folyamatos visszajelzés meg reflexió, állandóan ilyeneket mondanak, hogy szerintem te ilyen vagy, meg szerintem te olyan vagy. Miért érzik kötelességüknek ezeket mindig közölni? Nem lehetne, hogy szépen megtartják maguknak, vagy megbeszélik a hátam mögött, mint minden normális munkahelyen? Klassz dolog, persze, meg az ember fejlődését segíti az állandó visszajelzés, de napi szinten ezt hallgatni rettenetesen fárasztó.
*Amúgy szerintem nem öltözködöm konzervatívan, 3x annyi Martensem van, mint kosztümöm, arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy sikerült kifejlesztenem magamban némi egészséges nárcizmust.
Az egyik aerobicedző csaj mindig megkérdezi óra elején, hogy mindenkit ismer-e, voltunk-e már nála, persze, nem emlékezhet mindenkire, és van, hogy tőlem is megkérdezi, aki már sokszor volt az óráján. De a múltkor! Rám nézett, kicsit erőltette az arcmemóriáját, aztán feltette nekem azt a kérdést, hogy: - És te, voltál már valaha alakformáló órán?
Azt mondták a pszichiáterek a múltkor ebédnél, hogy csak ne rinyáljak itt a pénz miatt, Magyarországon mindenki így él, örül, ha törleszti a hitelét, és ne a budai menedzser barátaimat vegyem alapul (?). Jól végzett munka mellett állandóan leégve lenni és gürcölni a normális, join the fucking club*. Halál komolyan kezdtem úgy érezni, hogy velem van a baj, lett szakvizsgám meg PhD-m, aztán máris mekkora az arcom, azt képzelem, hogy majd szabadok lesznek a hétvégéim és havonta vehetek új cipőt és még akkor se lesz mínuszban a számlám, vagy micsoda. Hogy vissza kéne venni az elvárásokból. Az élet ilyen, nehéz, igazságtalan, és az egy irreális elvárás, hogy ne így legyen. És inkább örüljek annak, amim van, hogy van hol laknom, olyan munkám van, ami érdekel, férjem, aki szeret, jóval többet utaztam az átlagmagyarnál és csak az egyik szememen van szürkehályog. Méghogy szabad hétvégék meg kertkapcsolat, mit is képzeltem.
Aztán hazamentem és megkérdeztem a férjemet, hogy tényleg nagy-e az arcom és nyugodjak-e bele, de azt mondta, a magyar az egy defetista** társadalom, ne dőljek be nekik.
Nem tudom, mit gondoljak.
*Hey! Join the fucking club, ok!? I thought I was going to be the starting center fielder for the Boston Red Socks. Life sucks, get a fucking helmet, allright?! "I'm not happy. I'm not happy." Nobody's happy, ok!?
**Én nem ismertem ezt a szót, de azt jelenti, hogy kishitű, aki nem hisz a győzelemben.
Szóval kifejezetten nagy mázli, hogy én olyan helyen dolgozom, ahol a gyógyszercégek még csak meg sem környékeznek, még utaztatni se akarnak, nemhogy pénzt adni, a múltkor már odáig jutottunk, hogy tollat kellett vásárolnom a boltban, mert azt se hoznak, és így nem kerülök döntéshelyzetbe. Mondjuk, jönne az X gyógyszercég, hogy minden Y gyógyszer új felírásáért adnak 15 ezer forintot, nekem meg kb. 18 éves korom óta van mínuszban a folyószámlám, akkor még talán elküldeném őket az anyjukba. De ha már gyerekem lenne, és be akarnám íratni németórára meg úszni, mert jó a nyelvérzéke és rossz a tartása? Pszichiátriában egyáltalán nem annyira egyértelmű a gyógyszerelés, így is egy csomószor egy csomót gondolkodom rajta, hogy mit adjak, kell-e kombinálni. Adjak-e az antiszichotikum mellé antidepresszívumot is, vagy ne. Vagy melyiket.
És a "szponzoráció" mögötti alapötlet ugye valójában az, hogy 1. eldöntöd, hogy a betegnek az Y hatóanyagú szert fogod felírni, mert neki az való a betegségére, legyen mondjuk citalopram hatóanyag, 2. ha ebben már biztos vagy, akkor megnézed, melyik cég gyárt citalopram tartalmú szert, 3. a hat cég közül annak az ugyanolyan hatóanyagú szerét írod fel, amelyik fizet. Nem a szponzor hatására döntöd el, hogy melyik szert adod, csak a szer kiválasztása után kezdesz el gondolkodni a márkanéven. A betegnek teljesen mindegy, melyik cégtől szedi pontosan ugyanazt a szert.
Nekem ettől nyilván elveszne az objektivitásom, bár ez nem jó szó, mert eleve nem létezik objektivitásom: például a depressziót gyógyszerrel és pszichoterápiával is bizonyítottan hatékonyan lehet kezelni*, de mivel én pszichoterapeuta is vagyok, rögtön kiszúrom a pszichoterápiázható eseteket és azt nyomatom, hiába szegény beteg már rég gyógyszert szeretne. Ha mondjuk fizetne az a cég, amelyik azt az antidepresszívumot gyártja, amelyik kifejezetten a testi tünetekkel is járó depresszióban hatásos, akkor hirtelen iszonyú sok depressziós betegnél venném észre a testi tünetek meglétét. De én olyasvalaki vagyok, akit minden reklámmal meg lehet venni, én még életemben nem vettem olyan öblítőt, aminek ne mondták volna el minimum napi 20x a nevét a tévében, és megérzem a fornetti illatát a metróban és rájövök, hogy nincs otthon kenyér, venni kéne pár bagettet. Minden reklámot implicit beszopok és nincsen problémám a kognitív disszonancia feloldásával, én meg tudom magyarázni magamnak, hogy miért van szükségem még egy új cipőre. Velem mi lenne, ha ezzel kéne szembesülnöm? Tutira kikészülnék. Egy ponton talán úgy döntenék, hogy végülis, kinek ártok ezzel, mindenki jól jár, és onnantól próbálnám azt hinni, hogy nem befolyásol a döntésben. Jó esetben, ha az ember nagyon észnél van, a beteg talán valóban nem kap más szert, mint amit amúgy is kapnia kéne. Nem tudom.
De mekkora aljas szemétség amúgy jószándékú, lelkiismeretes orvosokat ennek kitenni? Szerintem ez rettenetes. Igen, az a rettenetes, hogy fiatal orvosoknak ilyen helyzetekkel kell megküzdeniük, mindenféle különösebb iránymutatás nélkül, kijössz az egyetemről, szembesülsz a keleteurópai valósággal, hogy ti. ötszámjegyű a fizetésed, és akkor jön az orvoslátogató ezzel. De megkérdeztem csupán a mintavétel végett egy háziorvos rezidenst is, ott sem különbözik a helyzet, ez nem csak a pszichiátria problémája. És akkor még nem beszéltem a pszichiátria rendszerének egyéb szintjein történő nagy rácsodálkozásaimról. És igen, tudom, ezeket évek óta halljuk, és valahavolt kedvenc Főnököm a fejét fogná, hogy dehát ő ezt évtizedekkel ezelőtt már megmondta, de mit csináljunk, más szinten hisz el valamit az ember, amikor a saját szemével látja.
Dehát ez rettenetes.
*Jó, erről is megoszlanak a vélemények, de ebbe ne menjünk bele.