Nem tudok elég hálás lenni Neverminder Susie-nak, hogy süldő blogger koromban, kb. hat évvel ezelőtt, első találkozásunkkor a Karma Caféban elmagyarázta nekem, hogy névtelenség ide vagy oda, egyhamar mindenki idetalál és olvasni fog, a főnököm, a beosztottjaim, a volt szeretőm, a jelenlegi fiúm, a szeretőm volt szeretői, anyám, nagyanyám, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő, és ez azért mindig megvan a fejemben. Persze, még ennyi idő után is meglepődöm kissé, amikor a magyar pszichiátria valamely másik neves képviselője is megemlíti a kongresszuson a kerekasztal-beszélgetéskor, hogy van azért olyan pszichiáter, aki ír blogot, bár nem szakmai, hanem magánjellegű, majd kikeres a közönségből és rám mosolyog. Whatever, ezt csak a fellow bloggereknek írom intelemként, nehogy valakit felkészületlenül érjen bármi ilyesmi.
Meg azon gondolkodom már egy ideje ennek (mármint a blognak) a kapcsán, hogy Winnicott meg az átmeneti tér, meg az átmeneti térhez való jogom vagy az arra való igényem, de ezt majd egy másik bejegyzésben fogom részletezni, addig is próbálom visszafogni magam, hogy ne kezdjek el irodalmat keresni arról, hogy vajon mi történt ezzel a fogalommal Winnicott óta és mond-e valamit róla a kognitív idegtudomány. Van-e erre (tudniillik arra a fajta gondolkodásmódra, ami nem az objektív valóság, de nem is a szubjektív élmények, hanem a kettő között, "a mintha-tér, a szimbólumok, az alkotás tere", amikor eljátsszuk a gyereknek a fürdőkádban, hogy a víz az forró tea és a fürdés az teadélután) valami idegrendszeri hálózat vagy neurobiológiai háttér, vagy egyáltalán létezik-e még ma is ez a fogalom? Vagy csak kreativitás van meg stimulusfüggetlen hálózat, aztán valahol ott kell keresni? Szóval most épp erre vagyok kíváncsi, de most egymillió más témával vagyok lemaradva, és nem engedhetem meg magamnak a mai világban az én helyzetemben, hogy csak úgy kíváncsiságból irodalmazni kezdjek haszontalan kérdésekben. Ugyebár.
Egyebekben újfent le vagyok nyűgözve a saját elképesztő regenerációs képességemtől, kivettem egy szabadnapot, voltam erdőben, ettem finomat, voltam masszázson, vezettem mozgáscsoportot (az is egy izgalmas tapasztalat), és elmúlt rólam a burnout, slusszpassz. Lehet, hogy mégis a békávé depressziogén hatásával állunk szemben, ma reggel nem járt a villamos és gyalog kellett jönnöm helyette és kifejezetten jókedvű vagyok.