A Sziget utolsó napján bölcsésznek és indexesnek is neveznek, a "bajtársiasság" nevű Erényt kapom, Cseh Tamást énekelek a HÉV-en, és empirikus bizonyítást nyer, hogy a szélsőjobboldali honlapokkal szemben inkább a balliberális médiában bízhatunk, legalábbis ami az időjárásjelentésüket illeti.
Ülünk random útmenti sörözőben, iszogatom a becsempészett áfonyás finlandiámat, aztán hallgatunk Kőhalmit és Beliczait, teljesen új műsorral jöttek és többnyire viccesek. Anngel, akinek csütörtökön magyaráztam el, ki az a Tereskova, már nyomdafestéket nem tűrő dalszöveg-idézetekkel köszön, aztán elmegyünk Muse-ra, persze rögtön az elején okosan elveszítjük egymást a férjemmel, és csak utána derül ki, hogy valamiért mégiscsak fontos, hogy ezt együtt hallgassuk. Drámai pillanatok a nagyszínpad előtti tömegben, mintegy húsz percnyi sms-ezés és integetés után sem adjuk fel, míg végül megtalál a romantikus végkifejlet során, "legalább tízen villáztak, de megnéztem, melyiken van press-karszalag". Lam egy laza mozdulattal felteszi Anngelt a tömeg tetejére, elviszik és még vissza is talál. Jó koncert, vagy csak egyszerű lány vagyok és könnyű a kedvemre tenni, nekem pont ennyi kell, gitár, ének, dob, fények, nagyszínpad.
Később vihar is van meg szakadó eső, ekkor előhúzok övtáskámból egy esőkabátot, és elmegyek kajáért, bakancsban szaladgálok vígan a néptelen nagyszínpad előtt a pocsolyák között, dörög, villámlik, thai csirkés tésztát szállítok sértetlenül. Még később egyszer úgy döntök, elég ebből, megyünk táncolni, onnantól különféle helyeken nevetséges zenékre táncolunk, cotton eye joe-ra részeg német kiscsajjal, akiről kiderül, hogy valójában magyar, a fiúk bonanzát léggitároznak, nagyon fekete bőrű fiatalember a killing me softly-t énekli útközben és amerre megyünk, bekapcsolódnak az emberek, aztán Eddát énekelünk a K-hídon, Soerii és Pooleket a Hévmegállóban (arról nem én tehetek, próbálom megakadályozni) és Cseh Tamást a HÉV-en.