Hazagyalogoltam Brennbergbánya főtérről az erdőn keresztül, mert annyira vagány vagyok (csak Sopronba, nem Óbudára, annyira azért nem vagyok vagány. Még.) Három óra volt, kicsit esett az eső, ellenben nincs jobb illat a vizes fenyőknél, és vizes málnabokorról finom vizes erdei málnát szedni is klassz. Ködfoltok voltak az úton, látszott a lehelletem, egyszer egy kis időre kisütött a nap is. Jól kitörte a lábamat húgom bakancsa, mert persze minek is hoztam volna magammal zárt cipőt. Ilyenkor mindig az van, hogy nem nagyon értem, miért nem csinálom ezt minden szabad percemben, meg miért élek máshol és eszem az intersparban vásárolható nevetséges műanyagdobozos málnát a bokrontermő helyett, illetve miért él egyáltalán bárki önszántából máshol, valamint egészen biztosan belehalok, ha holnap vissza kell mennem Pestre a panelba, de azért ez el szokott múlni.
Tovább után szöveg is.
Lee Mellon felnézett az égre. Újonnan szerzett ismerősök hajlanak rá, hogy felnézzenek az égre. Lee Mellon sokáig nézte.
- Na? - érdeklődtem, mert szerettem volna a barátja lenni.
- Sirályok - mondta ő. - Például az. - És felmutatott egy sirályra, de nem tudhattam, hogy melyikre, mert sokan voltak és mind a hajnalt szólongatták. Azután hallgattam egy sort.
Hát igen, kézenfekvő volt a sirályokra gondolni.
Valamiért (mert megtaláltam a húgom lakásában) Brautigant olvasok újra, még mindig klassz.
Ja, hogy zuhogni fog az eső egész hétvégén, értem.
Különben én annyira megértem azokat a történeteket, amikor valaki nagyon sok terhelést kibír, aztán valami lényegtelen apróságtól kikattan. Világirodalmi példa: amikor az Órák c. regényben (illetve a filmben is) Laura Brown elcseszi a feliratot Dan szülinapi tortáján, és ezen felbuzdulva elmegy inkább megölni magát. Popkulturális példa: amikor Lois az egyik karácsonyi Family Guy-részben végig higgadtan és nyugisan mosolyog, miközben kiderül, hogy elvesztek az ajándékok, szétégett a pulyka, és leégett a lakás, majd bekattan azon, hogy nincs a helyén a papírtörlő.
Ha majd letelt a tizenöt évem* és regényeket írok, akkor lesz ilyen szereplőm, aki mondjuk talpraesett és ügyes és mindenféle nagyon durva nehézségeken keresztül megőrzi lélekjelenlétét és lehet rá számítani és mindig tudja, mi a teendő és optimista és kibír és túlél, és akkor egy napon, mittudomén, véletlenül összemossa egy piros zoknival a kedvenc fehér felsőjét, és akkor hirtelen úgy dönt, hogy "na jó, tudjátok mit, nekem ebből elegem van" - és kiugrik a tizedikről. Vagy ha jó kedvem lesz és/vagy folytatásokra is leszerződtetett a kiadó, akkor csak hirtelen úgy dönt, hogy "na jó, tudjátok mit, nekem ebből elegem van" - és kisétál az ajtón, kimegy az állomásra és felszáll az első nemzetközi expresszre és elutazik az életéből.
Ez most biztos úgy hangzik, mintha valami bajom lenne az életemmel és/vagy kiborítana az időjárásjelentés, pedig nem, csak kicsit csalódott vagyok, meg amúgy se hiszem el.
*Kedvenc Főnököm szerint 15 évig lehet pszichiátriai osztályon dolgozni anélkül, hogy az ember bekattanna lelkileg sérülne.