Főleg nyafogás

2007.01.21. 13:51 - címkék: - 4 komment

Kezd bűntudatom lenni, hogy olyan kevés szépet mondtam Prágáról, amikor pedig az volt, szerencsére azonban vittem magammal számos tehetséges tollnokot: ideát olvasható noiz irodalmi kontextusban is értelmezhető, ám nem kevésbé hiteles beszámolója. (Az "irodalmi kontextusban is értelmezhető" kifejezés egyébként a Csáp egyik fantasy-kritikájában tetszett meg, igy használatba vettem. Sosem lehet elegendő modorosság az ember tarsolyában.)

Az elmúlt héten meg mindenféle horror történt, például ügyeltem, és nem tudtam aludni, mert szörnyű hideg volt a szobában, egészen hajnali háromig, amikor is olyan gyorsan ugrottam elő egy sürgős riasztásra, hogy a kulcscsomómat elfelejtettem magamhoz ragadni. Magyarul kizártam magam a szobámból hajnali háromkor, elzárva magamat ezzel az ágyamtól, fogkefémtől, váltás ruháimtól stb. Reggel aztán jött a takaritónő, aki beengedett, bár neki sem volt kulcsa, mivel nem a mi takaritónőnk volt, hanem a helyettese, viszont ismert egy módszert, amivel kulcs nélkül is ki lehet nyitni az effajta zárat. A módszert egyébként az elmúlt héten leste el magát rendszeresen kizáró kolléganőmtől.
Másnap meg azért nem aludtam, mert fájt a fogam, mégpedig az, amelyiket nyáron jelentőségteljesen megkocogtatott a fogorvos azzal, hogy "ez lesz a következő". Mivel röpke életem során nem először átkozott meg fogorvos, úgy döntöttem, nem húzom tovább, hanem elmegyek, persze, gyökérkezelni kellett, amit még sosem csináltak velem és amitől nagyon féltem. Már éppen kezdtem felkészülni a küszöbön álló elviselhetetlen fájdalomra, amikor a Zsófi (a fogorvos) előhúzott a számból egy pár mm hosszú, véres kis cafrangot, és a csipesszel győztesen  meglengette az arcom előtt: - Az ideg! - Elég laza. Most ideiglenes tömés van a fogamban, ami rettenetes izű, és igy már végképp semmi örömöm nincs az életben: egész hétvégén dolgozom vagy esszéket és esetismertetéseket kell irnom, amiket múlt héten kellett volna leadni, és most még az evés élvezetétől is megfosztódtam.
Különben is téli depresszióm van, olyankor úgysem tudok érdekesen irni, senki sem szeret, mindenki utál, azt hiszem, kukacokat fogok enni.

Jaj, nem úgy értettem

2007.01.17. 16:52 - címkék: - komment
Most gondoltam, hogy akkor elmagyarázom, hogy igazából nem sértődtem meg a Kocsis Péterre, hanem humorosnak találtam, ahogy sznobizmus-témában kb porig alázott; valamint a lenti bejegyzés némely részeiben a méltán közkedvelt isolde-féle önirónia lakozik, és hogy nem az volt a baj a Tigrissel, hogy nem volt hely, hanem, hogy a pincér nem mondott annyit, hogy "bocs, nincs hely", ehelyett csak nézett megvetően, de most tényleg el kell magyarázni? ugyan már. 
Na. A konzervturista meg az, aki elmegy az utazási iroda háromnapos Tavasz Prágában-útjára és semmit nem néz meg a kötelezőeken kivül, és csak abba a kocsmába megy be, ahova előre foglalt asztalt az idegenvezető a csoportnak. Én kérem tisztelettel kreativ utazó vagyok, aki alkalomadtán letér a megszokott útvonalakról (amennyiben azok szerepelnek a lonely planetben), aki vállalja önmagát és preferenciáit, és ha úgy adódik, képes bűntudat nélkül Barbie-kiállitást nézni Prágában (volt gót Barbie is, meg egy csomó celeb-Barbie, és tudtátok, hogy a kezdetekkor Barbie-nak volt csúnya barátnője? Egy szeplős turcsiorrú, aki azért hordhatta a ruháit).

Válság, tigris, pacalleves

2007.01.16. 23:09 - címkék: - 7 komment
Voltunk Prágában, jó volt. Kiolvastam négy könyvet a vonaton, ebből az egyik a Prágai capriccio volt Kocsis Péter tollából. Már az első fejezetből (igazából az első fejezet ciméből) megtudtam, hogy konzervturista vagyok, tudjátok, az a fajta, aki a Lonely Planettel és fényképezőgéppel a kezében nyájként vonul a Károly-hidon, és aki Coffee Heavenben közepes lattét iszik karamellsziruppal, ahelyett, hogy megkeresné a Vencel tér aljában azt a kis hentesboltot, amelynek a hátuljában eredeti pacallevest reggeliznek az eredeti csehek eredeti kimért kakaóval. Egyébként be kell vallani, hogy a könyvből nagyon sokat meg lehet tudni a cseh történelemről, érdekeseket is, és meg kell hagyni azt is, hogy teljesen átjön belőle egyfajta Hangulat: kb, amikor kivörösödött arcú csehek merengenek korsó pilzeni és ecetes kolbász felett a külvárosi kiskocsmában miközben fogatlan tangóharmonikás nyikorgatja mellettük hangszerét. Minden pozitivuma ellenére mégis világnézeti válságba taszitott a mű, azaz ráébredtem, hogy soha nem lesz belőlem külvárosi kiskocsmában pilzeni felett merengő cseh, és akármennyire is igyekszem elrejteni a Lonely Planetet meg a nagy, bámész turistaszemeket, még vasárnap délután háromkor is ki fog nézni a pincér a majdnem teljesen üres Arany Tigrisből, mint ahogy ez meg is történt. Persze, nem azért mentem oda, mert az Hrabal törzshelye volt, hanem mert Kocsis Péter egy teljes fejezetet szentel neki a könyvében, ráaásul a fejezetnek a cime A szentély, és olyanokat ir benne, hogy itt győz a vertikális örökkévalóság az idő múlásának horizontális... valamije felett. És bár Kocsis Péter figyelmeztet, hogy az Arany Tigris az a fajta szakrális hely, ahol nem látják szivesen, mondhatni, gyűlölik 1. a nőket, 2. a turistákat, én balga fejjel azt hittem, hogy ezek alatt húszfős, folyamatosan fotózó japán középiskoláslány-csoportokat értenek, akik light kólát akarnak kérni a frissen csapolt pilzeni e katedrálisában. Dehát hogyan is hihettem, hogy a csapos nem veszi észre rajtam rögtön az első pillantásra, hogy sosem olvastam Hrabalt, a pilsner szerintem túl keserű, és hogy csak egyszer ettem életemben pacallevest, akkor is véletlenül? Egy szó, mint száz, a missiont elbuktam, nem ülhettem le a Tigrisben, még gondolkodom, legyen-e új életcélom a visszatérés. Amikor is majd megtanulok cseh nyelven filozófusokat idézni, évtizedek alatt összebarátkozom valamely törzsvendéggel, és bár már nyilván öregasszony leszek, mire sikerül elérnem, hogy leülhessek az asztalukhoz a Tigrisben, akkor véres bosszút állok, de legalábbis botrányt csinálok, amiért nem szolgálnak fel nekem diétás, alkoholmentes pilzenit.
Szóval jól éreztük magunkat.
Megnéztük a nevezetességeket is persze, ittunk sört, ettünk knédlit, sétáltunk. Sokat. Megnéztük azt a két dolgot, amit logisztikai nehézségek és/vagy útitársam ellenállása miatt tavaly nem sikerült (az Obecni Dum nevű gyönyörű és nagyon szecessziós kultúrpalota és a Barbie-kiállitás). Vettem magamnak egy csodaszép zsebnaptárat a Mucha múzeumban, mutogattam is ma boldogan a kollégáimnak (igen, ugyanazoknak, akiknek azóta sem tűnt fel a falon a múlt héten megjelent hatalmas Rousseau-naptár), amire furán néztek, és megkérdezték, minek adtam pénzt ezért, amikor minden évben kapunk nyomi, sötétkék vagy fekete műbőr, ám a célnak tökéletesen megfelelő zsebnaptárakat a gyógyszercégektől.
Voltunk a thai étteremben, ahol a humoros sors kishiján pacallevest etetett velem. Ez azért van, mert képes vagyok gondolkodás nélkül megrendelni olyan dolgokat az étlapról, aminek nem értem a nevét, szerintem az kaland, és gondoltam, thai étteremben viszonylag belátható palettán mozoghat a leveskinálat, de aztán megkérdezte a kedves thai pincérfiú, hogy komolyan a tehéngyomrot akarom-e. Egyébként a valóságban nincs bajom a pacallevessel, bár csak egyszer ettem Szlovákiában, amikor megrendeltem valamit az étlapról, aminek nem tudtam a nevét, és nem volt rossz, de ezúttal az ananászlé-pacalleves-red curry kombináció még nekem is túl merésznek hangzott.
Mi is volt még... egészen kevés dolgot vásároltam, ami különös, talán felnőttem, és rájöttem, hogy az utazásban az élmény a fontos (és nem pedig az, hogy tárgyakat hordjunk haza, amik aztán a szürke hétköznapokon az élményre emlékeztetnek), vagy csak tudat alatt mégis bűntudatot keltett bennem a könyv és a konzervturistaságom. Vagy kevés volt az idő.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása