Szabadság, szerelem

Megnéztük tegnap, pont olyan, amilyenre az ember számít, jól összerakott, minden lehetséges hatásvadász elemet felvonultató film, néhol kissé életszerűtlenül amerikaifilmes párbeszédekkel. Dobó Kata remekül néz ki koszosan is, szemében forradalmi láng, Fenyő Iván meg kb kétféle arcot tud vágni, van, amikor mosolyog és van, amikor nem, de mivel mindkettő szívdöglesztő, ezt meg is bocsáthatjuk neki. A fiatal szerelmeseket gyakorlatilag a forradalom hozza össze, pár napig mindenki elhiszi, hogy lehet változtatni, virágok a tankokon, miegymás, de gondolom, nem spoiler, ha elárulom, hogy csúnyán leverik, bár a film szerencsére úgy van összerakva, hogy azért mégse szomorúan kullogjunk haza a moziból. A szó pozitív értelmében vett romantikus film, olyan romantikus, amilyen csak lehet, amikor kis ország szabadságért való dicső küzdelmét bazi nagy tankok teszik a földdel egyenlővé. Engem mindenesetre megvett a film, és hiába tudtam, mi a vége, mind a forradalomnak, mind a vízilabdameccsnek a melbourne-i olimpián, azért rendesen izgultam.
Mondjuk elgondolkodtató, hogy az elmúlt néhány évszázadban minimum ötvenévente azért jól a magyar nép fejére koppintott a történelem, ha csak 48-ig nézünk is vissza, mindjárt két világháború, 56, most meg már vagy ötven éve béke van, sőt, lassan húsz éve demokrácia is. Nem csodálnám, ha mélyen gyökerezne a magyar mentalitásban ez az áldozatszerep, hogy minket mindig a sárba tipornak valamely nagyhatalmak, forradalmainkat leverik, és így persze, hogy nem tudunk mit kezdeni a jelen helyzettel, mégsem adhatunk fel hirdetést, hogy "heló, nem verne le minket valaki, mert így nem találjuk a helyünket". Kénytelenek vagyunk itthon szétnézni és ellenségeket találni. Vannak azok a csajok, akik mindig aljas pasikkal járnak, akik jól elbánnak velük, egyiket kiheverik és máris megtalálták a másik ugyanolyat, és ha véletlenül találnak egy normálisat, addig mesterkednek, amíg arról is kiderül, hogy egy szemét, na ilyesmire gondolok.