Tegnap elmentem aerobicozni több hónap után, és azt kellett látnom, hogy ismét Baucsek Norbi ütötte fel szívdöglesztő fejét az órarendben. Ez azért nem jó, mert a fiatalember kb mindaz, ami miatt egyes laikusok azt gondolják, hogy az aerobic nem sport, hanem olyan alkalom, amikor az ember felöltheti a szexi pink csípőnadrágját és a picit átlátszó falatnyi ezüsttopot, és így felvértezve flörtölhet a dögös (?) edzőfiúval. Az urban legend szerint az első sorban edzenek azok a lányok, akiket Norbi a közeljövőben fog megdugni, a másodikban pedig, akiket a közelmúltban, de ezzel kapcsolatban nincs hiteles forrásom, tavaly, amikor még jártam Norbira, mindig utolsó sorban álltam, mivel nem akartam rontani kinyúlt, agyonmosott szürke atlétámmal az esztétikai összképet.
És előfizettem kalóriaszegény ebédre is, mondjuk azóta véletlenül megettem 3 Ferrero Rochert, mert átmenetileg kiszorult a tudatomból, hogy fogyózom, és csak a harmadik után jutott eszembe. Egyébként is álszent vagyok és csak azért eszem kalóriaszegény ebédet, mert így sokkal többször elmondják a kollégáim, hogy "dehát neked nem kell fogynod" meg "dehát így jól nézel ki".
Amióta egyszer valaki beszólt, hogy fitnesszblogot írok, mindig bűntudatom lesz, amikor valóban elkezdek edzésről meg diétáról mesélni. De lássuk be, hogy a párkapcsolatban élő blogger nem izgalmas magánéletű szingliblogger többé, és sokkal rosszabb lesz, amikor mejd a szülésről írok meg képeket teszek fel kisbabákról, vagy amikor már öreg leszek és aprólékos részletességgel a nyavajáimról meg a kedves sztk-s doktorokról fogok értekezni.
Az elidegenedésről még annyit, hogy megismerkedtem a "darálás" kifejezéssel, ez az, mikor nem hetente részenként nézel meg egy sorozatot, hanem sok részt egymás után, vagyis amit mi csináltunk hétvégén a Dr. House-sal, és tényleg Cuddy-val álmodtam utána (nem, nem erotikus álom volt); valamint Lucia meggyanúsított minket, hogy csak azért hívunk el embereket sörözni, hogy az ő felügyeletük mellett elmeséljük egymásnak is, hogy mi történt velünk, mert otthon nem beszélünk, hanem csendben nézzük a sorozatot. De szerintem ezzel nincs semmi baj, ugyanis nem azóta nem tudom, mi történik a pasim életében, amióta sorozatfüggők lettünk, hanem amióta nem ír blogot.