Optimizmus

2006.07.26. 16:53 - címkék: - 1 komment

Kezdek kicsit kiégni, de nem a szokásos egészségügyes elegem-van-a-rinyálásból-féle burnout, hanem a másik egészségügyes elegem-van-a-körülményekből-fajta. Ez azért jobb, mert egyrészt pár hét szabitól elmúlik, másrészt nem idegesítenek a betegek (mondjuk, dr. House nem vinné sokra a pszichiátrián), hanem az idegesít, hogy a munka minden területén eluralkodtak megint a finanszírozási szempontok. Ez mindig így van, uralkodnak, csak néha könnyen lehet lavírozni köztük, flow-élmény meg minden, máskor meg halálba frusztrálom magam, hogy abban a kérdésben, hogy kimenőre menjen-e a betegem, nem az aktuális állapota, hanem a finanszírozási szempont dönt, abban, hogy befeküdjön-e vagy se, mikor menjen haza, mikorra hívjam vissza kontrollra, stb, nem az aktuális állapota, hanem a finanszírozási szempont dönt. Illetve nem "dönt", hanem mérlegelni kell, és minden apróság esetén végig kell gondolni, ütköztetve az esetleges anyagi veszteséget (a kórházét/az államét), a felmerülő szabályszegést (pl. nem mehetne akkor kimenőre) meg az alap orvosi etikát (tegyük azt a beteggel, ami a legjobb neki), és mindig többet és többet kell mérlegelni, és ettől néha behisztizek. Mert néha mérhetetlenül komplikálttá teszi a helyzetet. Meg hogy minek tanultam ennyi évig, ha nem dönthetem el, hogy mikor feküdjön be, mikor menjen ki, mit kapjon, milyen vizsgálatra küldjem, hanem más dönti el.
Tudom, hogy a világnak így kell működnie, és hogy ezekre a szempontokra szükség van, sőt, mi több, vannak egészen ésszerű szabályok is időnként, de lássuk be, a huszonegyedik század embere szabályos időközönként behisztizik a bürokráciától (tegye fel a kezét, akivel még sosem fordult elő) és most rajtam volt a sor. Mondjuk, a múltkor hallottam egy olyan pletykát egy onkológustól, hogy a kórházuknak nincs pénze beszerezni a kemoterápiás szereket, ezért ő hiába tudja, hogy attól lenne jobban a betege, ha nincs a raktárban. Remélem, ez nem igaz.
Az külön életszerű volt a dr. House-ban, amikor megérkezik a finanszírozó és megalapozatlannak tűnő megszorításokat követel. Szóval nem a mi kórházunkkal van a baj, sőt, megkockáztatnám, hogy nem is az országgal, hanem ez egy általánosan frusztráló jelenség.

Viszont olvasok egy remek pszichoterápiás könyvet (Malan: Egyéni dinamikus terápia), és a kutatásunk eredményei is optimizmusra adnak okot, bár időnként nehéz kihámozni a statisztikus szavaiból, hogy akkor ez az eredmény most jó hír-e, vagy ha korrigáljuk erre meg arra és faktoranalízist csinálunk, akkor mégis inkább rossz, de ő maga használta ezeket a szavakat (hogy "optimizmusra ad okot"), akkor pedig minden valószínűség szerint ad. (A 'valószínűség' kifejezést itt a szó laikus értelmében használva.)

Jaés megnéztük a húgommal a Karib tenger kalózai 2-t, bár sajnos szinkronizálva, és nagyon tetszett. Mondjuk, úgy mentem a moziba, hogy mindenki azt mondta, hogy rossz film, unalmas, béna, gagyi, valamint nincs rendes befejezése, és ehhez képest volt kellemes csalódás. Logisztikai nehézségeknek köszönhetően persze véletlenül eggyel több mozijegyet vettünk, amit vissza nem váltottak, viszont becserélhettük egy másik filmre, úgyhogy ma kénytelenek leszünk megnézni a Da Vinci kódot. Pedig egészen eddig sikeresen elkerültem a jelenséget, nem is olvastam, de legalább nem fogom a könyvhöz hasonlítgatni, a filmízlésem meg amúgy is populáris. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása