2005.09.03. 14:18 - címkék: - komment

Sopron - Brennbergbánya buszjárat, két öreg bácsi beszélget mellettem:

- És a lányod kijön eléd a buszhoz?
- Az nem jön ki, elköltöztek.
(csend)
- Aztán akkor most egyedül vagy?
- Ja.
- De ki főz?
- Hát eddig is én főztem. Állítólag nem is rosszul!
(csend)
- Aztán hova költöztek, Sopronba?
- Nem, Pilisvörösvárra. Mind a ketten kaptak ott állást.
(csend)
- A vejedet nem is láttam egyszer se.
- Ja, hát nem járt le sose a kocsmába.
(leszállunk. megkérdezem a szimpatikusabbat, hogy merre van a bányászati múzeum.)
- Itt elmegy egyenesen, aztán jobbra. Érdekli a bányászat?
- ööö... ööö... Hát igen.

Azonfelül, hogy majd egyszer bányászos regényt akarok írni, megmondom, miért érdekel a bányászat. A bányászat története szerintem az emberi értelem története. Ahogy az őskortól a középkoron keresztül sorra fedezték fel, hogy többféle anyag is van a föld alatt, és melyiket hogyan kell kivenni. A viaszmécsesekből olajmécsesek lettek, abból benzinlámpa. A vödörből vízikerék, lóhajtotta kerék, gőzgép, elektromos gépek. A teknőből csille. Az emberek egyre okosabb dolgokat találtak fel, és úgy tűnik, a bányában dolgozók között mindig voltak okosak és főleg elkötelezettek. A bányászok voltak ráadásul az elsők, akik önsegélyező egyesületeket alkottak (mindenki belerakta a fizuja egy részét a bányászládába, és abból adtak az öregeknek meg a betegeknek). A bányászat története elolvasva azt az illúziót kelti, hogy az ember szolidáris, elkötelezett, értelmes lény.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása