Éppen egy kutatási protokollt fordítok, egy szót sem értek belőle mondjuk, de ez nem akadályoz meg abban, hogy lefordítsam. Tavaly ilyenkorra gondolok, amikor még egy másik emeleten dolgoztam, ott a gépnél ülve általában az ablakon bámultam kifelé néha felpillantottam a munkából, az ablakon túl pedig egy hárs virágzott. És hát az ember nem komoly tizenhét évesen, s ha nyílik a hárs, mely alatt zöld az árnyék, én pedig nem igazán zavartattam magam olyan apróságokkal, hogy huszonhat vagyok, hanem romantikáztam ezerrel és Rimbaud-verseket postoltam. Aztán eltelt egy év, kissé, khm, változtak a dolgok, amennyiben most azzal a pasival élek együtt, akit azért rúgtam ki, mert azzal akartam járni, akiről a hárs felett álmodoztam, és akire aztán olyan sokáig voltam mérhetetlenül dühös, hogy szerintem még a pszichológusomnak is fogok beszélni róla. És ahol most lakom, bár panel, két hárs is van az ablak alatt, épp virágoznak, én meg allergiás vagyok. Meg ilyenek.
"Ó, eltűnt ifjúság" - gondolta ironikus félmosollyal, titkon örülve annak, hogy már nem lesz huszonhat éves többé.

Eric Fromm: Menekülés a szabadság elől c. könyvét olvasom, ami pszichológiai alapú magyarázatot keres arra, hogy miért preferálják a társadalmak esetenként a totalitárius rendszereket, elég érdekes. Az egyetlen dolog, amit nem értek az életemben, az az, hogy három hete elkezdtem ismét sportolni, meg figyelni arra, mit eszem, és azóta híztam három kilót. Ha ez így megy tovább, be kell váltanom egykori felelőtlen ígéretemet (ha 70 kg leszek, szőkére festetem a hajam), pedig egyáltalán nem gondoltam komolyan.