Manapság azt hiszem, nem történik velem semmi, egyébként meg a választ-keresünk-az-élet-nagy-kérdéseire-korszakomat élem, és Yalom: Szerelemhóhér c. könyvét olvasom, ami határtalanul izgalmas egzisztencialista pszichológia. Azt gondolom, hogy az ember lánya akkor éri jól magát, ha éppen küzd valami célért, és életem nagy részében le is foglalt valamiféle diploma-, reménytelenszerelem-, sajátlakás-, vagy világotbejárós projekt. Manapság híján vagyok a céloknak. Ez persze nem igaz: szakvizsgát szeretnék, meg családot, de ezekhez nem kell különösebb eröfeszítéseket tennem, elég, ha megvárom, míg eltelik a szakvizsgámig kötelezö három év, vagy abbahagyom a fogamzásgátló tablettát. (nyugi, még szedem). Másrészt olyan sokat szorongtam már a különbözö céljaim elérésén, hogy nincs is akkora kedvem újakat kijelölni. Kell az nekem megint? Parázni akarok én? Muszáj ezt?
Szóval, egzisztenciális krízis, ellenben három napja ismét fogyókúrázom.